Az utolsó szó jogán…
Somogyi Gábor vagyok, a Darányi Református Egyházközség gondnoka. Amint az már látszik is rajtam, 56 éves vagyok, 1955. február 28.-án születtem Szigetváron, egy darányi református családba, és ez a háttér elég erős volt ahhoz, hogy az Istentagadó, vallás- és egyházellenes kommunista rendszer ideológiája sem tudjon rajta felülkerekedni.
Én is voltam fiatal, és váltakozva hol a széles úton, hol a keskeny úton jártam, és hol kerestem, hol tagadtam a helyes irányt. Amikor a széles úton jártam, itt, ebben az épületben, egészen közel a 6.-os úthoz, ezáltal a templomunkhoz is, Nagypénteken hangos, vad zenével zavartam meg az ünnepi Istentisztelet csendjét, a híveket, Édesanyámat és a Nagyszüleimet… Amikor a keskeny úton járok, Nagypénteken gyászba öltöztetem a templomunkat, és ott térdelek a kereszt tövében, várva a Harmadnapi Csodát, ami értem is megtörténik...
1998-tól vagyok presbitere, 1999-től gondnoka az egyházközségnek. És engedjék meg, hogy megosszam Önökkel azt a gondolatomat, hogy mindez miként történhetett? Úgy érzem, a Gondviselő Isten a nevemen szólított, és ezt többen is meghallották, kimondták és leírták. Az Ő akarata szerint!
Nagyapám nyomdokain szeretnék járni, aki a példaképem a mai napig. Hosszú ideig volt presbiter is és gondnok is, és ebben a szolgálatban ő akarok lenni én magam is. De sokszor úgy érzem, ehhez talán csak az igyekezetem van meg, és az az Isten-hitem, amit kézen fogott Istentiszteletre tipegő kisgyermek koromtól tápláltak belém szüntelenül drága Nagyszüleim és szerető Édesanyám, akinek még így 56 évesen is a „kisfia” lehetek.
Naponta megtapasztalom az Isten kegyelmét és megbocsátó, végtelen szeretetét, mert gyarló emberként, ezernyi kisebb- nagyobb bűnnel, egymagam, Isten segítő szeretete nélkül meg nem állhatnék. Erős váram nekem, és gyenge, törékeny téglája vagyok én az Ő hatalmas művének,
Naponta megtapasztalom, hogy milyen nehéz a keskeny úton járni, és gyarló emberként sokszor kísért a széles út, még ha tudom is, hogy az a sátán útja. És naponta megtapasztalom azt, hogy milyen nehéz odatartani a másik orcámat is…
Presbiterként és magánemberként Isten földi országát szeretném építeni és megtartani mind javakban, mind lelkekben egyaránt. És ha eljön egyszer a pillanat, amikor magához hív az Úr, engem már nem ér váratlanul… Azt hiszem, hogy készen állok rá.
„Hadd menjek Istenem, mindig Feléd,…”
Köszönöm, hogy meghallgattak.
Most pedig két bejelentés következik.
Az egyikben hívom, várom és kérem presbiter- testvéreimet, hogy lépjenek be a Magyar Református Presbiter Szövetség területi csoportjába! Tagnak lenni semmi különösebb kötöttséggel nem jár, és csak előnyére válhat azoknak az egyházközségeknek, ahol van szövetségi tag! Információkat, útmutatásokat kaphatnak testvéreimen keresztül a gyülekezetek a törvényi változásokról, a fenntartói járulék megállapításáról és a most időszerű presbiteri választások fontosabb szabályairól. Akinek felkeltettem az érdeklődését, szeretettel adom át neki a Belépési Nyilatkozatot, illetve bővebb információt is adhatok ez ügyben.
A másik bejelentésemmel a konferencia itteni részét berekesztem, megköszönöm az előadásokat és a szolgálatokat, illetve az aktív részvételt.
Megkérem a kedves testvéreket, hogy vonuljunk át együtt a szemközt lévő Templomunkba, ahol Istentisztelettel és Úrvacsorával adhatunk hálát a Mennyei Atyának a mai alkalomért, majd azt követően szeretettel hívogatok mindenkit a Parókián történő szerény, de örömmel előkészített szeretetvendégségünkre, ahol kiváló alkalom adódik az ismerkedésre és baráti, testvéri beszélgetésekre.
Induljunk hát… csupán egy perc türelmet kérek Testvéreimtől, amíg átérek a templomhoz, hogy harangszóra érkezhessünk az Istentiszteletre.
Darány, 2011. április 16.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
