Siba Balázs

Harro Van Brummelen:

Istennel az osztályteremben

 

Keresztyén tanulási és tanítási módszerek. Budapest, ACSI, 1996

 A rendszerváltás utáni magyar könyvpiacon megjelent egy könyv a keresztyén nevelés témájában, mely az évek előre haladtával egyre időszerűbbnek bizonyul. Az észak-amerikai környezetben írt könyv olyan világot ábrázol, mely nálunk egyre inkább megvalósulni látszik. Brummelen a posztmodern kor nevelési kérdéseire próbál egyértelmű válaszokat adni, és arra vállalkozik könyvében, hogy a keresztyén nevelésről szóló elméletek alternatíváját mutassa fel, amely nemcsak tudományosan megalapozott és gyakorlatias, hanem egyszersmind megjelenik benne egyfajta felvállalt ortodoxia is. A könyv olvasása közben szembesülve sajátos válaszaival, késztethet bennünket, hogy újra gondoljuk: egyáltalán mitől is keresztyéni a mi egyházi nevelésünk? Brummelen írásában olyan kérdéseket feszeget, amely miatt úgy gondolom, hogy nekünk reformátusoknak is érdemes e könyvet a polcról leemelnünk.

Ahhoz, hogy véleményt formálhassunk az általa képviselt értékrendszerről, szükséges egy-két szempont alapján megnéznünk magát a művet. Először megvizsgálom, hogy mi az helyzet aminek megoldását kínálja a könyv, hiszen mint minden teória ez is tükröz egyfajta saját világlátást, megfogalmaz problémákat, melyek megoldásra várnak. Ezután rátérek a könyv célkitűzéseinek elemzésére, azaz mit lát a szerző elérendő és elérhető feladatnak az adott helyzetben. Ezután pedig sorra veszem a cél megvalósításának gyakorlati lépéseit, s ezeket egybevetem a hazai helyzettel, értékelve a könyvet a mai magyar keresztyén pedagógia szempontjából.

 A keresztyén nevelés körülményei és megoldandó feladatai

 Brummelen egy olyan világot ír le, amelyben a „bűn mindent elront” (70. o.). A szekularizált kultúra nagyon nagy nyomást helyez a keresztyénségre, s különösen a keresztyén iskolákra. Számára olyan szerepet tölt be a keresztyén értékrendszerre épülő iskola, mint egy utolsó végvárrendszer, melyet egyre több oldalról ostromol a világ bűne, a média ellenkultúrája csakúgy, mint a szülők túlzott elvárásai. Mindeközben iskolafalakon belül olyan értékes és maradandó világszemléletet kellene közvetíteni a diákok felé, amely Isten előtt is megáll. A szerző helyesen látja, hogy az tanintézet a szocializáció egy nagyon fontos színtere, melyben nem mindegy hogy mi és hogyan történik. Az iskola igenis letéteményese lehet annak, hogy ki/mi lesz a gyerekből. Minden közösség, amiben élünk, egyfajta világszemléletet közvetít, s ennek nagyon fontos hatása van az ember életére. Ahogy Brummelen írja: „A tanítás során azonban valamilyen célkitűzésnek megfelelően haladsz előre, s ezzel befolyásolod a gyermekek életét. Befolyásolod azt, hogy mit tartanak fontosnak az életben, s ennek alapján hogyan fognak cselekedni” (23. o.). Amennyiben az iskolát egy olyan intézménynek tekintjük, ahol a diákok nemcsak elméleteket tanulnak, hanem az életre is nevelődnek, akkor sokrétű problémával találjuk magunkat szemben. Ugyanis nemcsak az emberiség felhalmozott tudása bővül rohamosan az évek során, hanem folytonosan egyfajta szellemi világpiac is kínálja portékáit. S bár a könyv szerzője elsősorban az észak-amerikai kultúrában gondolkodik, de az a széttöredezett világkép és vallási vákuumhelyzet nálunk, Magyarországon is egyre erősebben jelentkezik. Mi lehet a keresztyén oktatás célja ilyen körülmények között, amely reális annyira, hogy elérhető legyen, és értékes annyira, hogy követni legyen érdemes?

 

A tanítvánnyá tétel, mint alapvető célkitűzés

Mint egy jó tanárhoz illik, Brummelen is feltünteti mondanivalójának célját: „Az iskola a gyermekért van. Ezért a szerkezetét úgy kell kialakítani, hogy segítse a diákok tanulását” (84. o.). Alapvető törekvésként láthatunk egy olyan iskolamodellt, amely a gyermekekért van (manifeszt cél), de ez a szerző szerint úgy valósul meg igazán, hogyha a nevelés Krisztus központú: „A tanulásban egyedül Jézus Krisztus lehet a központban” (84. o.; látens cél). A kétféle célt, mint egy boltív két pillérét egyetlen lényegre törő célkitűzésben látom összekapcsolódni, ez a tanítvánnyá tétel gondolata. Ahogy a szerző vallja: „Hiszem azt, hogy amennyire csak lehetséges, az oktatás célja az, hogy a gyerekeket és a fiatalokat arra tanítsa és nevelje, hogy mit jelent Krisztus felelősségteljes tanítványaként élni.” (2. o.) Ez a tételmondat többször felbukkan a könyvben (2; 54; 84; 97. oldalak), mintegy ezzel is hangsúlyozva a felelősségteljes tanítvánnyá nevelés fontosságát. S hogy ez ne csak szép frázis maradjon, számos példát és gyakorlati útmutatást olvashatunk. Ezzel is bizonyítva, hogy a tanítvánnyá nevelés víziója egy olyan alternatíva, amely nem elvont eszmefuttatás, hanem lehet életközeli és gyakorlati tennivaló. Mégis úgy vélem, hogy az iskola, mint a tanítvánnyá tétel színezete utópisztikus elképzelés marad. Nem vagyunk tökéletesek, s eszményi iskolát sem tudunk létrehozni, s önmagunkban hiánytalan nevelést sem vagyunk képesek megvalósítani. (A növekedést Isten adja – 1Kor 3,6-7) A communio viatorum metaforájában látja Brummelen annak szakadéknak az áthidalását, amely pedagógiai törekvéseink és képességeink között tátong. Úton lévők közösségeként tanár, diák, szülő együtt jár végig egy bizonyos útszakaszt. Elkísérjük egymást, hatunk egymásra, tanulunk egymástól, de soha nem leszünk a célba értek közössége, legalábbis itt a földi életben nem. Ha a tanítvánnyá tétel ezt a fajta folyamatosságot foglalja magában, akkor ez egy olyan cél, amellyel azonosulni érdemes.

 

A tanítvánnyá nevelés megvalósításának gyakorlati lépései

A szerző gyakorlati útmutatása terén is úgy jelenik meg a tanítás, mint valami „szent cselekedet”. A tanítás-tanulás folyamata felölel értelmi, szociális, erkölcsi dimenziókat, de ezeknél is több: „A lelkiséget nem lehet az iskolai tevékenységekre „ráaggatni”, hogy keresztyénibbnek nézzen ki. A lelkiségnek mindent át kell hatnia; irányítania és támogatnia kell mindazt, ami az iskolában folyik. Csak így lehet egy iskola igazi tanuló közösség.” (170. o.)

a) A keresztyén gondolkodásmód kifejlesztése. Ahhoz, hogy valaki „só és világosság” legyen a világban, szüksége van önállóságra, felnőttségre a hitben. Brummelen szerint ehhez az első és legfontosabb lépés a megtérés, személyes döntés Krisztus mellett. Ez egy merész kijelentés a mai tudományos életben, hiszen fennáll annak a veszélye, hogy túl hamar megbélyegzik a mű szerzőjét (evangelical) s nem hallgatnak érveire. Kérdés, hogy mennyiben lehet a megtérés helye az iskola. Erre a kérdésre nem ad választ a szerző, de felhívja a figyelmet arra, hogy azt tudja igazán formálni a keresztyén nevelés, aki azonosulni tud annak céljaival: „Bár a keresztyén iskolába járás a nem-keresztyén diákok számára is hasznos lehet, a keresztyén tanulási program mélyebb jelentőségét csak az értheti meg igazán, aki teljes életét Jézus Krisztusnak szenteli.” (9. o.) Ebből a nézőpontból érthető az a szemlélet, mely szerint csak az tudja mélységében megélni a keresztyénséget, aki tudatosan benne él.

 b) Biblikus életgyakorlat. Individualizálódott világunkban különösen fontos a keresztyén tanulóközösség formálása. Fontos, hogy a diákok minél jobban megismerjék és elfogadják egymást. A szerző által felvázolt közösség úgy jelenik meg, mint élő organizmus. Egy olyan „Krisztus test” melyben mindenkinek helye van. Mindenki használhatja talentumait, képességeit a közösség javára.

 c) Képességek és kreativitás fejlesztése. A könyv írója nem hisz a sablonos, dobozolásra hajlamos egyházi nevelésben. (Brummelen ismerteti Mc. Carthy elméletét a különböző tanulási típusokról – ez egyébként ismert és divatos az észak-amerikai pedagógiában –, mely elmélet elemzésem szempontjából emberképe miatt érdekes.) Ahogy az emberek is sokfélék, sokféleképpen tanulnak, ugyanúgy az oktatásnak is sokfélének, sokszínűnek kell lennie. Attól, hogy valaki tanítványságra nevel, még lehet kreatív, rugalmas, sőt szakszerű is. Mindezt úgy, hogy igyekszik egyensúlyban tartani az elméleti tudást és a tanulási élmény nyújtását egyaránt.

 

Felvállaltan vallásos pedagógia, mint megfelelő válasz korunk kihívásaira

A könyv hátterében egy nagyon fontos probléma húzódik meg, amely napjainkban egyre inkább szembeötlő, ez pedig a tudománytól megcsömörlött, kiüresedő keresztyénség útkeresése. A szerző a megtérésről, keresztyén szimbólumok használatáról, Krisztus követéséről (Bonhoeffer) olyan meggyőződéssel és erővel ír, mintha ezt az árral szembe úszva tenné, hiszen ma már nem is csak a tudományos világnézeti semlegességgel, hanem a mindent elárasztó pluralizmussal is számolnunk kell.

Úgy gondolom, hogy az az eszmény, amit az író elénk állít, a nevelőtől nagyon nagy alázatot és elkötelezettséget követel a szakértelem mellett. Mivel korunk tudományos diszciplínái alapvetően szekularizáltak – világszemléletükben próbálnak semlegesek maradni – fontos, hogy az oktató közvetítse azt a beállítottságot, amit a keresztyénség tanít. Talán ezért is hangsúlyozza annyira, szinte ortodox módon Brummelen a keresztyén normák fontosságát.

Sokszor felvetődött bennem a kérdés, hogy vajon tudnék-e azonosulni a szerző felfogásával. Valóban keresztyén életre készíti-e fel a diákokat, s nem búra alatt tartja-e őket, a világtól elzártan ez a nevelés? Nem céltévesztés-e a világot a sötétség és világosság dualizmusában felfogni (kívül a bűn és a Sátán uralkodik, a falakon belül, pedig Isten Országa található)? Első olvasatra úgy tűnik, mintha Brummelen fekete-fehér világot ábrázolna, melyben vannak jó tanárok, rossz tanárok, jó módszerek, rossz módszerek, de mielőtt túl hamar ítéletet mondanánk erről a „fundamentalizmusról”, fontos végiggondolni, mi lehet az oka Brummelen felvállalt ortodoxiájának.

A könyv egyértelműen bizonyságot ad a szerző felkészültségéről, tudományos műveltségéről, és hosszú évek gyakorlatáról egyaránt. Nem szűklátókörűségből fakad a könyvben a krisztocentricitás és keresztyén értékekre fókuszálás. Brummelen konzekvens módon kötelezte el magát hitbeli meggyőződéséből fakadó világnézet mellett, mivel nagyon sokat számit, mit közvetítünk a diákok felé. A szerző az értékközvetítés jelentőségét így fogalmazza meg: „A tanulók „hitbeli meggyőződése,” az, hogy szívükben milyen világnézet iránt kötelezték el magukat határozza meg az általunk tanított dolgok iránti hozzáállásukat és befogadó készségüket.” (42. o.) S ez a fajta pedagógia valóban alternatívát jelent nemcsak a keresztyén oktatás, hanem a hitoktatás számára is. Az utóbbi évtizedekben ugyanis az oktatás (első renden gondolok itt Észak-Amerikára) a tudományosság kedvéért sok mindent feladott a keresztyén hit kárára.

 Isten helye az oktatásban

 Igaza lehet Brummelennek, amikor kiáll a keresztyén értékrendszer egyedisége mellett. Korunkban ugyanis jelentősen megnőtt a kísértés arra, hogy a nevelést tudományosan közelítsük meg „háromdimenziós” eszköztárunkat alkalmazva. (Mindkét írás kiáll amellett, hogy a az Isten-jelenlét egy „plusz dimenziót” jelent a keresztyén oktatatásban. Moseley kifejti, hogy nem szabad félni a hit paradoxonjainak használatától sem, mert ezeknek az ereje nem az érthetőségükben van, hanem a hatásukban. Moseley, R.: Education and human Development in the Likeness of Christ. In: Seymour and Miller eds. Theological Approaches to Education. Nashville: Abingdon Press, 1990. 152. o., és Pálhegyi Ferenc: Van -e keresztyén pedagógia? Budapest, Budapesti-Pasaréti Református Egyházközség, 1994. 7. o.) Isten azonban felette áll a mi emberi kategóriáinknak és teóriáinknak is. (!) Hogyha a keresztyén egyház meg akarna szabadulni mindattól, ami irracionális, megmagyarázhatatlan, akkor nem hagynánk helyet az Isten munkálkodásának. Hogyha elfelejtenénk, hogy Isten nemcsak az emberi ténykedésen keresztül, hanem annak ellenére is képes hatni, akkor könnyen megfeledkeznénk „Isten istenségéről”.(A XX. század egyik nagy teológusától, Pannenbergtől származó gondolat. Loder, J. E.: The Logic of the Spirit, Human Development in Theological Perspective. San Francisco, Jossey-Bars Publishers, 1998. 32 o.) Ahogyan a szerzőhöz hasonló pedagógiai elveket valló princetoni professzor, Craig Dyktra is felhívja figyelmünket Isten mindent átfogó és átható jelenlétére az emberi életben: „Isten alkotott minket, és nem mi magunkat.” (Dykstra pedagógiája nagyban Kálvin pneumatológiájára épít, s következtetéseiben Brummelenéhez hasonlóan érvel. Dykstra, C.: Growing in the Life of Faith, Education and Christian Practices. Louisville: Geneva Press, 1999. 64. o.)

 Vannak dolgok a keresztyén oktatásban is, amiket nem tudunk megmagyarázni s megtanítani sem, de mégis megpróbálhatunk embereket hitre „nevelni”, amennyiben ez Istenre és emberre való nyitottságot jelent. Ettől többet azonban csak Isten, illetve a megszólított ember tehet, mert „minden emberi élet más, ahogyan az emberi élet gazdagsága és hiányai is sokfélék az egyéntől függően más-más gyümölcsöket terem.” (Ez a gondolat egy new york-i ferences professzortól, Groeschedltöl származik. Benedict J. Groeschel: Spiritual Passages, The Psychology of Spiritual Development. New York, Crossroad, 1984. 64. o.)

 A keresztyén világlátás időszerűsége

 Hogyha szétnézünk a világban, lehet, hogy Brummelen munkájának egyre nagyobb lesz az aktualitása. Ahogyan a „nemzettudat” is egyre népszerűbb válasz a mindent egybemosó posztmodern forgatagban, úgy a komolyan vett hit is mentsvár lehet korunk emberének. Munkálkodás Isten Országában, hit a Transzcendens Valóságban, ragaszkodás alapvető emberi értékekhez, és a keresztyén kultúra értékeihez egy igenis korunk emberének is való világfelfogás, amibe dédapáink még belenőttek, nekünk azonban már meg kell harcolnunk érte. S lehet, hogy Brummelennek van igaza, hogy az örök értékeket, modern eszközökkel, de ősi elszántsággal akarja átörökíteni ebben a posztmodern világban