Most azt kell megvizsgálnunk, hogy hogyan terjedt el a december 25-i ünnep az egész keresztyénségben Rómából kiindulva a negyedik század második felében. Róma arra törekedett, hogy ennek az epifánia-ünneptől független karácsonyi ünnepnek a keleti egyházban is érvényt szerezzen. Ez pedig nem ment minden nehézség nélkül. Mert egyes keleti egyházak ahhoz ragaszkodtak, hogy Krisztus születésének ünnepét a régi formában, mint epifánia-ünnepet január 5-én és 6-án ünnepeljék továbbra is. Különösen kemény volt az ellenállás Szíriában. Antiochiában 375-től valószínűleg tíz éven át hiába kísérletezett Róma, hogy december 25-t elfogadják. Ez csak a nagy prédikátornak, Chrysostomusnak sikerült. 386 december 20-i híres prédikációjában kérve kéri hallgatóit, hogy jöjjenek el öt nap múlva is, 25-én, és ünnepeljék meg Jézus születését, "mely minden ünnep bölcsője", azt az ünnepet, mely "minden ünnepnél nagyobb tiszteletet és megilletődöttséget vált ki". Mindenki "hagyja ott hajlékát, hogy lássuk jászolban fekvő, bepólyált Urunkat, ezt a megindító és csodás látványt". Fel-hívására nagy tömeg gyűlt össze, Chrysostomus akkor - híres karácsonyi prédikációjában - igyekezett meggyőzni egyházának híveit arról, hogy december 25-én kell ünnepelni Krisztus születését, mert Krisztus tényleg ezen a napon született. Hogy ezt bizonyítsa, nemcsak állító­lagos római okmányokra hivatkozik, hanem bonyolult számítgatásokat is alkalmaz - amiknek nincs több értéke, mint az összes többi számítgatásnak. Csak akkor kezdtek súlyt helyezni Jézus születése történelmi dátumának kérdésére, amikor ezt a december 25-i karácsonyt min­denhol elterjeszteni igyekeztek. Eddig a dátum a születési ünnep során mellékes volt. Ékes-szólóan fejezi ki Chrysostomus afölötti örömét, hogy ez a nap, mely Antiochiában csak alig tíz éve vált ismertté, most újra felragyogott "mintha régóta, sok éven át hagyták volna ránk". Chrysostomusnak sikerült egyházában a december 25-i ünnepet diadalra segíteni.

Konstantinápolyba már 379-ben eljutott ez az ünnep Nazianzi Gergellyel, Krisztus is­tenségének védőjével. Egyiptom továbbra is ellenállt. De különösen Jeruzsálemben tudni sem akartak arról, hogy a régi epifánia-ünnepnek föl kell adnia fő tartalmát egy új ünnep kedvéért. Hiába vetette be Hieronymus egyházatya egész ékesszólását. A jeruzsálemi keresztyének állították, hogy a Szentföldön jobban ismerik a tradíciót, mint a messze Nyugaton lakók. E konfliktus folyamán egyre többet foglalkoztak a megoldhatatlan dátum-kérdéssel, amellyel szemben a régebbi egyház egészséges tartózkodást tanúsított, bár már ők is különös fénnyel ünnepelték Krisztus születését. Ez a tartózkodás ezúttal megváltozott. Egyik fél be akarta bizonyítani, hogy Jézus január 6-án született, a másik fél, hogy december 25-én.

Ma december 25-én ünneplik a karácsonyt a római katholikus és protestáns egy­házakon kívül a konstantinápolyi, alexandriai, antiochiai, romániai, ciprusi, görögországi, finnországi (chalcedoni hitvallású) orthodox egyházak, továbbá ezek diaspórái. Ezzel szemben kitartottak január 6. mellett a jeruzsálemi, oroszországi, szerbiai, bulgáriai, grúz, lengyel és csehszlovák (chalcedoni hitvallású) orthodox egyházak, az etiópiai, kopt, szír-jakobita, indiai (nem chalcedoni hit- vallású) orthodox egyházak; viszont az örmény egyház né- hány nappal később, január 18/19-én ünnepel.

Összefoglalva mit értünk meg a karácsonyi ünnep eredetének történetéből?

1./ A keresztyének sem január 6-án, sem december 25-én nem ünnepelték és nem ünneplik Krisztus születésének történelmileg bizonyított dátumát. Egyáltalán az első karácsonyi ünnepeken nem egy dátumot ünnepeltek, hanem egy - a keresztyén egyház számára - fontos tényt, ami nem volt naphoz kötve, azt a tényt, hogy Krisztus megjelent a földön.

2./ Nem kívülről jött az indítás Krisztus születésének megünneplésére, hanem az indíték az üdvesemény theológiai jelentőségének keresztyén megfontolásából nőtt ki: Isten Jézus Krisztusban emberré lett, hozzánk, emberekhez alászállt.

Itt természetes felvetődött a keresztyének számára az a kérdés, hogy kell-e - az Új-testamentum értelmében - Krisztus emberré lételének külön ünnepet szentelni, vagy nem azok­nak a régieknek volt-e igazuk, akik ilyen ünneplést általában mint keresztyénietlent elu­tasították. Ezen a ponton meg kell mondani, hogy ennek az ünnepnek a nagypéntekkel és húsvéttal szemben való túlbecsülése nemcsak a keresztyén gyakorlatnak nem felel meg, mely eleinte csak amazokat ismerte el, hanem az őskeresztyén theologiai gondolkodásnak sem. Az Új-testamentum szerint a Krisztus-történet központi eseménye Krisztus halála és feltámadása. Innen kell néznünk emberré lételét és nem fordítva. Ezért az egyházi évnek nem adventtel kellene kezdődni, hanem a húsvéti ünnepkörrel.

Mégis - ennek az alárendeltségnek feltételezésével - teljesen megfelel az Újtestamentum hitének, hogy Krisztus születése egy külön egyházi ünnep tárgya legyen. Máté, Márk és Lukács evangélisták tartották magukat ehhez az eseményhez, amikor ki-ki a maga módján kívánta megvilágítani azt, és ők ebben az esetben csak annak a gyülekezetnek szószólói, amely ezt a hagyományt átörökítette. Mindenekelőtt meg kell azt a himnuszt említeni, melyet Pál Fil 2,6kk-ben idéz, mely Krisztus emberré lételéről szól úgy, hogy elejétől fogva szoros összefüggésben van azzal a megfeszített és megdicsőült Úrral, Aki "szolgai formát vett fel".

A legrégibb Krisztus születési ünnep liturgiai megformálása sajátos keresztyén motívumokat tartalmaz, mint ahogy ezt az epifánia-ünnep életteljes ábrázolásából láttuk. Az a liturgikusan használt, központi gondolat, hogy Jézus mint a világ világossága a sötétségbe jött, s az, hogy megváltó tettét a világ teremtésével hozták összefüggésbe, semmi szín alatt sem a "legyőzhetetlen Nap-isten" december 25-i Mithras-ünnepéből jött, ahogy ezt már előzőleg a január 6-i epifánia-ünneppel kapcsolatban is megállapítottuk. Az sem elsősorban egy pogány napforduló-ünnepből származott, amit január 6-án tartottak, hanem őskeresztyén, újtestamentumi gondolatvilág szilárd része volt. Ahol az Újtestamentumban Krisztus emberré lételéről, s annak értelméről theologiai megfogalmazásban van szó: János evangéliuma prológusában, ott merül fel ez a gondolat: a világosság belépett a sötétségbe; a Jézus földi életében kijelentett isteni "Ige" ugyanaz, mint ami "kezdetben" a világot létre hívta: legyen világosság (lásd még Zsid 1,2-t).

3./ Mégis mindkét esetben a dátum megválasztását (január 6 és december 25) az a tény határozta meg, hogy mind a két nap olyan pogány ünnep volt, melynek gondolati tartalma kapcsolódási pontot kínált a sajátosan keresztyén karácsonyi gondolatokhoz. Konstantin kísérletét: a Nap-kultuszt a Krisztus-kultusszal egyesíteni bizonyos, hogy az Újtestamentum alapján el kell utasítani, mint ahogy minden gnosztikus próbálkozást is, amelynek az a célja, hogy a keresztyénséget általános valláskeveredésbe vonja, s ezzel a központi üzenetétől megfossza. De azért a theologusok számára az a kérdés, hogy vajon nincs-e éppen az Újtestamentum alapján olyan keresztyén értelme az imént felvázolt történelmi fejlődésnek, melynek az lett a vége, hogy Jézus születésének számunkra történelmileg ismeretlen napját egy kozmikus történéssel összefüggő napra helyezték, azon ünnepelték. Az Újtestamentumból itt többet olvashatunk ki, mint szimbolikát, nevezetesen jelét annak a theologiai ténynek, amit az őskeresztyénség hitt és hirdetett: Krisztus, Aki az emberiség Megváltója egyszersmind a teremtett világ Megváltója is; s hogy az üdvtörténet, mely az ő nevéhez kapcsolódik, az egész mindenségre vonatkozik, mint ahogy az ember bűnbeesése magával rántotta az egész teremtett világot a kárhozatba. Az emberiség és a teremtett világ összetartozásából következik, hogy az emberek Megváltója az egész világ Megváltója. Az Újtestamentum egész bizonyságtétele szerint Krisztus, az emberek Megváltója már a teremtésben is mint Közbenjáró részes. A bibliai üdvtörténetre jellemző, hogy történelmi eseményeket kozmikus eseményekkel kapcsol össze. Különösen megmutatkozik ez a teremtés és meg- váltás közti összetartozás a központi eseményben: Krisztus engesztelő halálában. Ez az értelme a Máté evangéliumában leírt sötétségnek és földrengésnek a Megváltó halálakor (Mt 27,45 és 51); Pál a maga módján a Kol 1,20-ban így fejezi ki ezt a "nagypénteki csodát", hogy Isten Krisztusban - a keresztfán kiontott vére által - békességet szerzett nemcsak az emberekkel, hanem földön és mennyben mindennel.

Teljesen ezen az újtestamentumi vonalon van az is, ha Krisztus születésének ünnepét - melyre a nagypéntek felől hull a fényjelszerűen természeti jelenségekkel hozzák összefüggésbe. Így történt ez Máté evangéliumában, ahol a bethlehemi csillagról esik szó a karácsonyi történetben.

Így emlékeztet minket karácsony az újtestamentumi kijelentés krisztocentrikus jel­legére, ahol minden, a teremtés is Krisztusra vonatkozik, mert a teremtett világ Benne vár megváltásra (Róm 8,19kk). Az pedig, hogy a "legyőzhetetlen Nap-isten" mégis legyőzetett, bár születésnapját nem törölték el, csak az üdvözítő Jézus Krisztus születésnapjának alárendelték, egyben arra is emlékeztet minket, hogy az Újtestamentumban Istennek a természet világában adott minden kijelentése alá van rendelve a Krisztus szeretetét tettel bizonyító kijelentésnek.

Végül idézek egy részt Ambrosiusnak a már említett karácsonyi prédikációjából, mely ezt a gondolatot juttatja kifejezésre: "Nem teszi rosszul a nép, ha az Úr születésének ezt a szent napját az új napnak nevezi, és szilárdan állítja, hogy ebben a kifejezésben zsidók és pogányok egymásra találnak. Mi ehhez szívesen ragaszkodunk, mert Megváltónk eljövetelével nemcsak az emberiség üdve, de a Nap fénye is megújul.... Mert ha Krisztus szenvedésekor a nap elsötétült, fényesebben kell, hogy világítson Krisztus születésekor, mint bármikor".

Oscar Culmann: II. A karácsonyfa eredete.

Láttuk, hogy függetlenül a dátum kérdésétől, a karácsonyi ünnep keletkezése Krisztus megjelenésének és emberré lételének keresztyén gondolatából magyarázható. Az ünnep bizonyos napokra való helyezése másodlagos, bár ezeknek a napoknak jelentőségét átvették, de keresztyénné tették. A Nap-kultusz alapvetően kozmikus eseményét Krisztus megváltó tettével hozták összefüggésbe, amely - az ótestamentumi elbeszéléshez kapcsolódva - a teremtett mindenséget megújítja. Megváltás és teremtés kapcsolatának analógiája határozza meg a karácsonyfa megjelenését is.
Ha ma, mi keresztyén vagy nem-keresztyén embert megkérdezünk a karácsonyfa eredetéről, legtöbb esetben ezt a választ kapjuk: pogány szokás lehet. Bár nem teljesen helyte­len ez a válasz, de mégsem fedi a valóságot. Mert csak a régi karácsonyi fára illik rá, de a mai, feldíszített karácsonyfára nem. Az általános véleménnyel szemben, nem olyan régi szokás ez, alig 400 évre nyúlik vissza, s egészen más gyökere, éspedig főgyökere van, mint a régi karácsonyi fának.
Csak a régi keresztyén karácsonyi fa függ össze pogány rítussal: egyrészt az ősi fa-tisztelettel, másrészt a téli napforduló régi kultikus megünneplésével. Ezek a pogány elemek keresztyén gondolattal kapcsolódva kerültek bele a régi keresztyén karácsonyi fába, hiszen a fa-tisztelet nyomai már az Ótestamentumban is megvannak, s január 6-ra és december 25-re helyezték a keresztyén karácsony eseményét.
A számunkra megszokott, feldíszített karácsonyfának más elsődleges jelentése van. Erre a jelentésre a tőle elválaszthatatlan, különös díszítés mutat. A karácsonyfa keresztyén hitbeli meggyőződést jelképez, melyet - hogy a továbbiakat még érthetőbbé tegyem - röviden elmondok anélkül, hogy a kutatás eredményét s a csak ezután lehetséges alapvetést előre közölném. Az ember bűnét - mely a Bibliában a paradicsomi fával, s annak kísértést jelentő (később almával azonosított) gyümölcsével van kapcsolatban - kiengesztelte december 24-én Krisztusnak a világba történt belépése. Ennek szimbóluma az élet fája.
A pogányos természeti jellegű szokások és a mi karácsonyfa használatunk közt, melynek jellegzetes értelmet ad a Paradicsom fája, úgyszólván átmenetet képez a már említett keresztyén használata a fának, mely szorosabban kapcsolódik a napforduló által motivált használathoz: a házak feldíszítése ágakkal, illetőleg különböző fajta fákkal, de különösen jegenyefenyővel, az úgynevezett "karácsonyi meyen"-nel. Ez bár már keresztyén, amennyiben a természeti jelenség mellett, vagy inkább azon belül Krisztus születése a tárgya, de nincs még kapcsolatban Ádámmal, Évával és a kísértés történetével, ami pedig döntő lesz a feldíszített, a család szobájában felállított karácsonyfa keletkezésében.
Tehát a következőkben a keresztyén fejlődésnek ezt a két fázisát fogjuk megkülön­böztetni: 1./ a karácsonyi időszakot ágakkal és fákkal ünneplő szokást, 2./ a mi feldíszített karácsonyfánk keletkezését.
Azonban elengedhetetlen egy fontos megjegyzés: ezt a megkülönböztetést nem szabad szigorúan idői sorrendben felfogni, bár nagyjából és egészében a két fázis egymás után következett. Ami a másodikban világosan kifejezésre jut, tudniillik a paradicsomi történés gondolata, rejtetten az előző szokásokban is benne lehetett már, csendesen jelentkezett. Mint látni fogjuk, valójában már a középkorban jelentkezik az a fázis, melyben a tizenhetedik század elején világosan felismerhető a kísértés fájához és az élet fájához való kötődés. Fordítva is bizonyos ez: a keresztyén módra értelmezett napforduló emléke a későbbi időkben sem tűnt el soha.

Elvileg gyakran nem vették tekintetbe eléggé a következőkben tárgyalandó jelenségek időrendjénél azt, hogy az első bizonyítékok nem azonosíthatók idő szempontjából ezeknek a meglétével. Valójában egy szokás évtizedekkel régebbi, s az első bizonyítékok csak annak korábbi meglétét sejtetik. Csak egy példát hozok fel: hogy a fát nem mindig a földre állították, hanem a mennyezet gerendájára akasztották, először B. Zix szép, festett képén látjuk, amely J.P. Hebel "Alemannische Gedichte" című könyve 3. kiadásában jelent meg 1806-ban. Ez a szokás bizonyára régebbi, s nyilván mindenütt gyakorolták, ahol a fa felállítására kevés hely volt.
Ennyi előzetes tudnivaló után térjünk rá a történelmileg bizonyítható tényekre.

....("meyen") való ünneplésének szokása

Láttuk, hogy már a negyedik században a szír Efrém egyházatya a január 6-i ünnep leírásában arról tudósít, hogy ezen a napon a házakat koszorúkkal díszítették. A következő időszakban, a középkorban a napforduló periódusa mint újévi és mikulási ünnep mindenféle ágak, virgácsok vagy akár fák "kitűzésével" ment végbe. Régi pogány szokások éltek tovább, de már Krisztus születése ünnepének szolgálatába állítva, akkor is, ha a nép tudatában ez a kapcsolat nem volt mindig világos és eleinte szinte zajos jókedvvel mentek végbe. Általában azonban úgy élték át ezt az időszakot, amelyben Krisztus e világba eljött, mint "szent időt". Régi legendák bizonyítják ezt, melyek közül egyet a tizedik századig tudunk visszavezetni. Eszerint abban a pillanatban kinyíltak a virágok, amikor Jézus megszületett. Ezzel függhet össze az a szokás, hogy karácsony előtt több héttel almafa és cseresznyefa ágakat tettek vízbe, hogy az ünnepre kiviruljanak. Használtak nyírfát és tölgyet, mégis leginkább kedvelték az örökzöld növényeket, bukszust és borókát, különösen a jegenyefenyőt, melynek állandó zöldje a halhatatlanságot jelképezi: miközben a természet normális körülmények közt csak tavasszal ébredezik, a fenyő él az év legsötétebb szakában is, "hideg télben", "nemcsak nyáron".

A híres strassburgi humanista: Sebastian Brant mindenesetre kifogásolja 1494-ben "Narrenschiff"-jének egyik versében a fenyőágak kitűzését, babonának tartja, melyről azt hiszik az emberek, hogy csak ennek a szokásnak megtartásával élik túl az évet. A strassburgi Münster prédikátora: Geiler von Kaysersberg 1508-as prédikációjában (Emeis-gyűjtemény) hadakozik a "pogányos újévi szokások" ellen. Mindketten nyilván csak a "pogányt" látták benne, valójában nem sok érzékük lehetett ahhoz, hogy milyen vonatkozása van ennek Krisztus megváltó emberré lételéhez. Sem Sebastian Brant, sem Geiler von Kayserberg nem volt képes felismerni ebben a szokásban a teremtett világot átfogó kozmikus méretet.
Ennek ellenére a tizenhatodik század elejétől kezdve - először Elzászban - egyre több jegenyefenyőt vágtak ki az erdőből, hogy díszítsék a házakat, éspedig különösen a műhelyeket. Ezt bizonyítják mint legrégebbi tanúk az elzászi Schlettstadt városkának 1521-ből való számadási könyvei. Azelőtt arról kellett gondoskodni, hogy a májusi ünneplés kedvéért ne essenek válogatás nélkül áldozatul a fák, a tizenhatodik század elején a karácsonyi napokban kellett vigyázni az erdőkre. Azt olvassuk az említett 1521-es dokumentumban, hogy az erdészek számára 2 schillinget kellett azért kifizetni, hogy szent Tamás napján az erdőt őrizzék. S az 1556-os bejegyzésből is gyaníthatjuk, hogy szent Tamás napján az erdőt őrizzék. S az 1556-os bejegyzésből is gyaníthatjuk, hogy a fák kivágása felügyeletével az erdészeket bízták meg. Hasonlókat hallunk egy másik elzászi helységből, Ammerschwihrből, ahol 1561-ben meg­határozták, hogy minden polgárnak csak egy fa megszerzésére lehet joga, éspedig meghatáro­zott nagyságú fára. Ilyen korlátozások és tilalmak rövidesen sok más helységben - Elzászon kívül is - megjelennek.

Miután ilyen érdeklődést keltett már a tizenhatodik században a karácsonyfa, bizonyára sok házban helye volt, éspedig először a műhelyben, majd a családi hajlékban. Balthasar Beck, egy krónika szerzője 1600-ban tudósít bennünket arról, hogy hogyan állítottak fel - ismét Schlettstadtban - Krisztus napján egy karácsonyfát a "férfiak szobájában" a "szoba-közösség" tagjai. Leírja azt is, hogy milyen volt: már megjelennek itt a ráaggatott almák és ostyák; ez azt mutatja, hogy akkor már megvolt a kapcsolat a paradicsomi fával. Mert az almák a megkísér­tés fájára mutatnak, az ostyák az élet fájára, az úrvacsorai élet-kenyerére. A mi karácsonyfánk eredetére döntően ez vezet el bennünket, közben nem feledhetjük, hogy a két különböző fázis közt a határok elmosódtak.

A mi karácsonyfánk keresztyén értelme - ahogy mi ma tudjuk - nem a téli napforduló keresztyénné tételéből következik; bár abból is, de az csak indirekt módon vehető tekintetbe. Saját gyökere van, mely a tradícióból és annak vallásos jelentéséből adódik. A középkori misztérium-játékokra gondolok. Ezeket mint a karácsonyi ünnep nyitányát mutatták be a tem­plom kapuja előtt a szent éjjel, s tárgyuk a paradicsomi bűneset története.

Ezek a tulajdonképpeni bölcsői a mi értelmet adó, díszekkel ékesített karácsony­fánknak. A pásztor- és jászol játékok mellett - jászollal Assisi Ferencnél találkozunk - voltak paradicsomi játékok. December 24-én adták elő. A régi naptárak december 24-én a dátum mellett Ádám és Éva neve áll. Ilyen játékokat valószínűleg sok helyen előadtak, különösen bizonyítható ez a Rajna vidékén. A játékban színre lépett Ádám és Éva, az ördög, a kerúb, aki a paradicsomi utat elzárta, s mint díszlet ott volt a fa is, melynek gyümölcse alkalmat adott a vétekre. A Biblia nem nevezi meg a fa fajtáját, ezért mindenütt a vidék honos fájával azonosították. Németországban ez volt az almafa, s az alma mint "tiltott gyümölcs" így ment a köztudatba. Mivel azonban december 24-én bajos lett volna virágzó almafát keresni, hát más fát találtak, így került természetesen előtérbe az örökzöld jegenyefenyő, melynek ágai már előzőleg karácsonyi díszként szolgáltak. A jegenyefenyőre függesztették az almát (vagy almákat).

Így adta meg ez a játék a karácsonyfa keresztyén értelmét: a szentséges éjszakán Krisztus emberré létele által az ember bűne bocsánatot nyert. A kísértés fája és gyümölcse így nyerték vissza azt a paradicsomi méltóságot, mely övék volt a bűneset előtt; a "jó és gonosz tudás fája" ebben a vonatkozásban nemigen különbözik az "élet fájától" (1Móz 2,9), mellyel aztán gyakran azonos is volt a hívő nép képzeletében.

Ma emlékeztetni kell arra, hogy a paradicsomi gondolatokkal való belső kapcsolat meghatározó eleme a mi karácsonyfánknak. Régi karácsonyi énekeket, amiket félig-meddig odafigyelve éneklünk, gyakran az az öröm ihlette, hogy Krisztus világra jöttével helyre áll a paradicsomi állapot. Így Nikolaus Hermann éneke:

Ma paradicsom kapuját
Ismét megnyitotta,
Kérub nem állja ajtaját,
Ezért minden áldja.

Erős bizonyítékaink vannak arra, hogy a tizenhetedik századi karácsonyfa megjelenése­kor nem bizonytalanul és minden megfontolás nélkül kötötték össze Krisztus születését és a bűnbocsánatot, hanem már hozzáfőzték előre tekintve a szentséges éjen megszületett Krisztus bekövetkező kereszt- halálát; éppen a felállított karácsonyfa fejezte ki ezt is, éspedig azáltal, hogy az alma mellett ostyát is aggattak rá.

Mert attól kezdve, hogy - jóllehet fokozatosan - végbe ment a karácsonyfa történetében az a fontos változás, hogy a templom teréről a lakóházakba került, majdnem rendszeresen volt rajta egy ostya. Talán már a paradicsomjátékokban is ez volt a helyzet. Bizonyos, hogy voltak ostyák azon a már említett jegenyefenyőn is Beck Krónikája szerint, amelyet a "férfiak szobájában" állítottak fel 1660-ban Schlettstadtban. Ez további keresztyén-vallásos dimenziót ad a karácsonyfának: az almával szemben, amely halálba vitte az embert, ott az ostya, az élet kenyere, az úrvacsorai kenyér, Krisztus teste, mely a bűnök bocsánatáért adatott.
Az ostyából később karácsonyi sütemény lett, s ez ma oly szépen díszíti a karácsonyfát, hogy róla már nem is gondolunk az ostyára. Alkalmasint ide tartozik az is, hogy már régtől fogva készítettek díszes karácsonyi kalácsokat, s ezeken Ádámot és Évát ábrá­zolták. Az ostyán kívül még más kapcsolatok is megállapíthatók a karácsonyfa és Krisztus ke­resztje közt, melyek Krisztus születésétől előre mutatnak Krisztus - Ádám bűnét kiengesztelő - halálára: Krisztus a második Ádám (Rm 5,12kk). E tekintetben különösen érdekes volt egy oltárkép az elzászi Weitersweiler faluban; az a kép sajnos már elégett. Krisztus keresztje volt rajta fa alakjában, a fej magasságában két ág festve, az egyiken alma, a másikon ostya. Így élt tovább a régi legenda, mely szerint a paradicsomi fa magvából - amit Ádám magával hozott - egy másik fa nőtt, ebből való a golgotai megváltó kereszt fája. Így minden vonatkozásban nyilvánvaló a mi karácsonyfánk keresztyén gyökere.

Eredeti dísze almára és ostyára korlátozódott. A karácsonyfákon, melyek most már az emberek otthonába is eljutottak, más dísz is megjelent, e dísz egyre kedveltebb lett, s szintén a karácsonyi történet szolgált alapjául. Először 1605-ből tudunk Strassburgban gazdagon díszített fáról, ismeretlen szerző évkönyvéből, címe: "Néhány Strassburgban megfigyelt érdekesség". A szerzőnek ebben a városban feltűnő szokás volt: "Strassburgban karácsonykor a karácsonyfákat a szobákban állítják fel. Arra aggatnak színes papírból kivágott rózsákat, almákat, ostyákat, csilingelő aranyozott fémlapot, cukrot stb. Aztán egy négyszögű teret azért csinálnak, és elöl...", a következő két sor hiányzik, mert itt elszakadt a papír. Bizonyosan olyan szokásról van itt szó, ami Strassburgban már jó ideje megvolt, de amilyet még máshol nem látott a szerző.

Ami itt az almák és ostyák mellett még dísz szintén a keresztyén tradícióból származik. A rózsa régi keresztyén szimbólum, Ézs 11,1 kk-ra megy vissza, ahol arról van szó, hogy "hajtás sarjad Isai (Dávid apja) gyökeréből". Nem is egy német karácsonyi ének szól erről: "Szép rózsabimbó nyílt ki...", vagy másik: "Ó, föld, sarjassz virágot". A jerikói rózsa legendája is ide tartozik: a rózsa kinyílt, amikor Mária a születés éjszakáján itt áthaladt. A vékony, megara­nyozott fémlapocskák, melyek minden mozdulatra halk, vibráló csilingelést hallattak, utaltak a keleti bölcsek (a három királyok) által hozott ajándékra.

Dörgedelmesen prédikált a karácsonyfa ellen a strassburgi Münsterben a lutheránus professzor és prédikátor Conrad Dannhauer, aki ezeknek a feldíszített fáknak keresztyén je­lentését nyilván nem értette, vagy legalábbis a szimbólumokhoz nem volt érzéke; a karácsonyfát csak a "pápaságtól" eredő babonának látta. A karácsonyfákat azok közé a "tévelygések" közé számította, "melyekkel a régi karácsonyi időben többet foglalkoztak, mint Isten igéjével". ("Katechismusmilch" című prédikációgyűjtemény, 1642.)
A karácsonyfa ilyen polémia ellenére is tovább élt Starssburgban, sőt megkezdte dia­dalútját, igaz egyenlőre csak Németországban.

Ebben a korban még nem hallunk a ma olyan jellegzetes gyertyák feltűnéséről. Mégis kellett, hogy ezeknek is legyen valami előzménye, mert a fát bizonyára megvilágította a szobában lévő lámpa. Csak akkor erősítették a gyertyákat a fa ágaira, amikor a régi fény-tisztelet - a legsötétebb évszakot legyőző napforduló - összekapcsolódott más, a fa díszei által jelképezett karácsonyi gondolattal, mint fontos bibliai motívummal, hogy most már a fenyő, mint "fénylő fa" hirdesse: "most a világosság a sötétségbe jött" (Jn 1,5), és hogy Krisztus "a világ világossága" (Jn 8,12). Fentebb láttuk már, hogy a január 6-i ünnep csodás fényárját milyen lelkendezve írta le a palesztinai zarándoknő, Aetheria a negyedik században, amely a január 6-i hajnali derengésben a jeruzsálemi Feltámadás-templom belsejét betöltötte.
Az első értesülésünk december 25-én, a karácsonyi ünnepen a fára erősített gyertyákról Hannoverből származik; akkor még nem fenyőre, hanem örökzöld bukszusra erősítették. Az értesülés Liselotte pfalzi hercegnőtől való, aki később - XIV. Lajos testvérével kötött házassága révén - orléans-i hercegné lett. 1708-ban lányához írott levelében beszámol arról, hogy gyermekkorában, 1662-ben Hannoverben karácsonykor egy tanulók által előadott darabot látott, melyben a csillag, az ördög (aki a gyerekeket bűneik miatt vádolja), az angyal, a közbenjáró Péter, s végül a gyerekeket megajándékozó kisded Jézus is megjelent. (Talán a paradicsomi játék reminiszcenciája gyermekek számára összeállítva!) Ezen az alkalmon a megajándékozásra előkészített asztalokon kis bukszusok álltak, ágaikra gyertyácskákat erősí-tettek. Néhány év múlva ismét írt Liselotte a lányának, hannoveri gyermekkori emlékei újra előjöttek, s hozzáfűzi, hogy megkísérelte a francia udvarban is bevezetni ezt a szokást, de elutasították, mint "költséges német szokást".

Csak a tizennyolcadik században találkozunk gyakran gyertyával feldíszített fával, pl. Goethe "Werther"-ében és Jung-Stillingnél 1793-ban. Strassburgból, a mi karácsonyfánk honából először 1785-ben tudósít von Oberkirch bárónő memoárjaiban fára erősített gyertyákról, s arról, hogy ebben a városban, amikor a "nagy nap" eljött, minden házban karácsonyfát készítettek "gyertyákkal és bonbonokkal", nagy fényességgel. A gyertyák megjelenésével kész is van értelmes díszeivel a mi meghitt karácsonyfánk.
Ha később, a tizenkilencedik században az elzászi Meisenthalban és Thüringiában az üveghutákban üveggyöngyöket állítottak elő, s a fára ezeket is ráaggatták az almák helyett vagy mellett, ennek az alapját nem az időszakról szóló magyarázatban kell keresnünk, hogy ti. ebben az évszakban feltűnően kevés az alma, hanem a három királyok gondolatában, melyet már feltételeztünk az 1605-ben említett csilingelő, aranyozott fémlapokkal kapcsolatban is. A tizennyolcadik században Németországban sok - részben lelkes - leírását találjuk a karácsonyfának. A leghíresebb íróknál: Goethénél és Schillernél is előfordul. Más országokban meglehetősen későn vették át ezt a szokást, a tizenkilencedik század folyamán, így Skandi­náviában és Svájcban (itt először Zürichben). Franciaországban - Elzászon kívül - 1840-ben állítottak fel karácsonyfát a Tuilériákban a Mecklenburgból származó Orléans-i Helene hercegné szorgalmazására. De csak 1870 után lett általánossá, valószínűleg a háború után Elzászból átköltözött családok hatására. Ma Franciaországban a karácsonyfa mindenütt elterjedt. A modern irodalomból, az ismert írópárnak, Jérôme és Jaen Tharaudnak írásából ("La dernière visite", in: Contes de Noël, 1961) idézek fel egy bájos - biztosan régi legendára visszamenő - karácsonyi mesét azért, mert a középpontjában a karácsonyfa szempontjából oly fontos és eredeti összefüggést: Krisztus születése és a bűneset összefüggése áll. Mikor már a csillag elhalványult, a betlehemi istállóban utolsó látogatóként megjelenik Éva mint töpörödött, öreg anyóka, és a kisded Jézusnak szó nélkül markába nyomja a kísértés almáját, amiből rögtön felragyog a jövendő világ jele.
Angliában is csak a tizenkilencedik században jutott el a karácsonyfa, valószínűleg Viktória királynő férjén, Albert von Sachsen-Coburgon keresztül. - Amerikában csak a tizen­kilencedik század második felétől bizonyítható.

Gyermekkoromban, nem úgy, mint ma, hogy hetekkel karácsony előtt boltokban és utcasarkokon lehet karácsonyfát látni, hanem otthon titokban készítették, fiatal életünkben bizonyára akkor ébredt föl először a vallásos érzés, a mysterium szent és boldogító borzongása, mikor szüleink december 24-én este előttünk, várakozó gyerekek előtt kinyitották a szoba ajtaját, ahol - mintha egy másik világból jönne - gyertyafény özönben állt a fa.

Sajnos, ma a gyerekek nem mindenütt élik át ilyen intenzíven a karácsony misztériumát, akkor sem, ha sok család fáradozik ezen. A felnőtteknek kellene többet látni a karácsonyfában, mint egy régi szokást, nekik kellene meghatódni a ragyogó fától és annak díszeitől, nekik kellene mélyen belegondolni a karácsonyi történet keresztyén értelmébe, nekik kellene a Lukács evangéliumából a karácsonyi elbeszélést fölolvasni. De a pompájában előttünk álló fa maga is megnyithat további bibliai összefüggéseket, olyanokat, amilyenek felmutatásáért fáradoztam, amikor a karácsonyfa történetét megírtam. Ellentétben azzal a tizenhetedik századi prédikátorral, aki az Isten igéjét az általa lenézett karácsonyfával szemben kijátszotta, az kell, hogy ez a látható szimbólum Isten Igéjéhez vezessen.

A Budapesti Református Teológiai Akadémia Bibliai és Judaisztikai Kutatócsoportjának kiadványai Szerkeszti: Karasszon István

1. füzet A fordítás alapjául szolgáló mű: O. Cullmann, Die Entstehung des Weihnachtsfestes und die Herkunft des Weihnachtsbaumes, Quell Verlag, Stuttgart, 1991 (2. Aufl.). A fordítás a szerző engedélye alapján belkörű használatra készült.

Oscar Cullmann 1902. február 25-én született Straßburgban és 1999. január 15-án halt meg Chamonix-ben. Teológiai és klasszikus nyelvészeti tanulmányait a straßburgi és párizsi egyetemen végezte 1920 és 1925 között. 1930-ban a straßburgi egyetem újszövetségi professzorának választották meg, 1938-ban a bázeli egyetemen nyert tanszéket. Emellett 1948-ban az École des Hautes Études (Párizs) pro­fesszora, s az újszövetségi tudományok mellett az őskeresztyénség történetét is tanítja, 1972-ben történt nyugalomba vonulásáig. 1956 óta az Akademie der Wissenschaften und Literatur Mainz levelező tagja, 1960-tól a Holland Királyi Tudományos Akadémia levelező tagja, 1968-tól a British Academy tagja, 1972-ben pedig az Institut de France tagjává választották. Lausanne, Manchester, Edinburgh, Lund és Debrecen dísz­doktora.

Oscar Cullmann a XX. századi üdvtörténeti iskola kimagasló alakja. Híres művei erről tanúskodnak: "Christus und die Zeit" (1946), "Heil als Geschichte" (1965). Művének mélta­tását K.H. Schlaudraff adja "Heil als Geschichte? Die Frage nach dem heilsgeschichtlichen Denken, dargestellt anhand der Konzeption Oscar Cullmanns" (1989). A kiváló tudós ökumenikus elkötelezettségéről tanúskodik az "Einheit durch Vielheit" (1986) c. kötete.

Oscar Cullmann művei közül magyarul is olvasható: "A lélek halhatatlansága vagy a holtak föltámadása?" (in: Református Egyház, 1984), ill. "Az Újszövetség krisztológiája" (1990), "Krisztus és az idő" (2000).