MÓRIZS ZSIGMOND VERSEI

ZSOLTÁROK KÖNYVE

XXX. ZSOLTÁR

Dávid hálaéneke nagy veszedelem után

Magasztallak Uram, felemeltél engem,
Nem hagytad, nem türted más rabjává lennem,
Óh Uram, Istenem, hozzád kiáltottam,
Könyörültél rajtam.

Felhoztad lelkemet alvilág poklából,
Fel is támasztottál haldoklók hadából,
Zengedezzetek az Urnak minden hívek,
Hálával tölt szívek.

Percig tart haragja, élethosszig kegye,
Este bánat száll ránk, öröm kél reggelre,
Azt mondom én azért jó állapotomra:
Nem rendül meg soha!

Így könyörgék: Uram, mit használ csöpp vérem,
Ha por issza, hogyha éltem végét érem,
Dicsőit-e Téged az a por s holt lélek?
Irgalmazz, hadd élek!

És te siralmadat fordítád vígságra,
Gyászruhám leoldtad, im bíborra váltva!
Zengjen dicséreted, magasztaljon Téged,
Örökké, mig élek.

 
LXIX. ZSOLTÁR

Nagy nyomorúságban sínylő ember esedezése

Szabadits, szabadits óh Isten,
Mert a víz, mert az ár elsodor.
Mély sárba, dágványba sülyedtem,
Az örvény elborit, rám omol.

Elfáradt, kiszáradt a torkom,
Elbágyadt, elborult két szemem,
Kiáltok, jajongok a porban,
Mert várlak, idézlek Istenem.

Több gyülöl, több üldöz, mint a por,
Ok nélkül, ártatlan zaklatva.
Te ismersz, te láthatsz; szivem forr,
Hogy hiszek, hogy bízom szavadba!

Szavadért, nevedért gyalázást,
Szenvedek, eltürök lenézést:
Epedek, esengek érted s lásd
Jövevény lettem én, jövevény;

Gyalázód legyaláz cudarul,
Mert Érted, mert Véled cselekszem:
Ha sirok, bőjtölök rám fordul
S gyászomban kicsufol ezer szem.

Leszólnak, szidnak a kapuban,
Kicsufol, kidalol a részeg:
De áldlak, imádlak én Uram,
Mert lelkem, mert szivem felvészed.

Emelj ki, ments ki az iszapból,
Ár, örvény, verem el ne nyeljen:
Kegyelmed, irgalmad s jóságból
Szent orcád tünjék fel a helyen.

Légy közel, váltsd meg bús lelkemet,
A szégyent, pirulást Te látod,
Megtörten, betegen lehellek,
S részvétet, vigaszt nem találok.

Mérgeket kevernek étkembe.
Ecetet, hánytatót, ha innám:
Vakítsd meg, roskaszd meg éltembe,
Dobzóknak, hetykéknek hálót hányj.

Palota lakásuk pusztává
Busuló haragod tapossa:
Kit kedvelsz, kit szeretsz értük lásd
Pusztáknak, hegyeknek lakossa.

Gyüjtsd egybe, szedd össze gazságuk,
Életet, váltást ne érjenek:
Nyomorult szenvedő rabságut,
Emeljen fel engem érdemed.

Énekkel, hálával dicsérlek
S kedvesb ez ökörnél, tuloknál:
Óh öröm betegnek, szegénynek,
Hogy az Ur, az Isten reánk vár.

Dicsérjék az egek s föld martja,
A tenger és mi él, szent nevét,
Mert Siont és Judát megtartja,
És benne szolgáit, hű népét!

XCIII. ZSOLTÁR

Örömének

Uralkodsz óh Uram, méltóságot öltvén,
Felöltöztél Uram, hatalmat övezve:
Megingathatlanná földed erősítvén,
Erősited széked szilárddá, örökre.

A folyók óh Uram, folyóvizek zúgnak,
Zudulnak fölvervén hullámoknak ivét:
Zúgó, zengő, dörgő, felséges hangjuknál
Felségesebb Uram, legszelidebb igéd.

 

CXX. ZSOLTÁR.

Békeszerető ember panasza

Nyomoruságomban Istenem
Ki hallgat meg engem, ha te nem.

Ments meg a hazugnak nyelvitől,
Kétszínünek szója mert megöl.

Használ néktek a nyelv, ha csalárd?
Éles nyilra rakva tüzparázs!

Jaj nekem bujdosnom Mésekben,
Lakoznom a Kédár népiben,

Békességnek mert szül gyűlölőt
S itt kitárva lelkem szem előtt.

Ámbár vagyok maga a béke,
Bármit szóljak, harc itt a vége.

 

CXXIII. ZSOLTÁR

 Nyomorúságban veszteglők

Szemeimet Hozzád emelem,
Ki lakozol mennyben Istenem!

Mint szolgák a gazdát figyelik
S szolgálók az urnő kezeit:
Jehova úgy vészünk mi körül,
Amig rajtunk lelked könyörül.

Könyörögni hajt az alázat,
Mert gyalázat rajtunk, gyalázat.
Csúfolkodnak vélünk a dúsak,
Legyaláznak gőggel koldúsnak.

 

CXXVI. ZSOLTÁR.

Fogságból szabadultak

Rab Siont im hogy visszavezettél.
Olyanok voltunk, mint álomlátók,
    Mint álomlátók.

Ámde betelt szánk víg nevetéssel,
Fakad a nyelvünk vígadozásra,
    Vígadozásra.

Szólt a pogány is, szólt a pogány nép:
Hatalmasan tőn az Ur ezekkel,
    Az Ur ezekkel.

Nagy cselekvés volt mit cselekedtél.
Lásd hogy örvendünk, hogy örül szívünk,
    Hogy örül szívünk.

Hozd Uram vissza rab fiainkat,
Mint patakokat a déli földről,
    A déli földről.

Könnyhullatással akik vetettek,
Hadd aratnának vígadozással,
    Vígadozással.

Ki vető magvát sírva cipelte,
Nyerjen az kévét vígadozással,
    Vígadozással.

 CXXIX. ZSOLTÁR

Nyomorgásból szabadult Izráel

Szorongattak sokat ifjuságom óta,
Még se bírtak vélem.
Szántók szántottanak hátamon barázdát
És patakzott vérem.

Óh de az Ur igaz, eltördeli vasuk,
Megsötétül napjuk.

Mint háztetőn a fü, a gonosz elszárad,
Mielőtt aratnák,
Sarlózók marokba, kévekötők őket
Hogy ölekbe raknák.

Még az utazó sem mond rájuk ennyit sem:
Áldjon meg az Isten!

CXXX. ZSOLTÁR

Bünös ember esdeklése

A mélységből Hozzád kiáltok Uram,
Hallgasd meg én esdő, könyörgő szavam;
  Mert büneinket ha számba nem vetted,
  Ki maradhat meg, ki maradhat meg!

Óh mert hiszen nálad van a bocsánat,
Lelkem elepedve várja az Urat,
  Nem várják ilyen reszkető térddel
  Őrök a reggelt, őrök a reggelt!

Hát Izráel bízzál a kegyelembe,
Szabadító erő száll le fejedre:
  Kivon az Isten ingyen kegyéből,
  Minden bünödből, minden bünödből!

CXXXI ZSOLTÁR

Az alázatos lélek tűkőre

Szívem Uram nem fuvalkodott fel,
Nem is néztem föl rád kevély szemmel,
Nagy dolgokra, tulságra nem vágytam,
Erőm fölött csodákra nem jártam,
Nem kísérték bátran:
Csendesitem, sőt némitom lelkem,
Hogyha Uram titkaidat sejtem;
Mint csecsemő az anyai ölben,
Oly csecsemő a lélek én bennem,
Bízom Uram csendben.

 
CXXXIII. ZSOLTÁR

Az egyetértés ajánlása

Ime mily jó, mily gyönyörüséges,
Atyafinak együtt élni ékes,
  Mint a drága olaj,
  Fel nem fogja a haj,
  Lefut a szakállon,
  Szakálladon Áron,
  Köntösödnek prémjén;
  Mint Hermon harmatja,
  Sion csucsát hatja,
  Ragyogóvá tévén:
Csak oda küld az Ur, áldást
És életet, örök éltet, váltást.

CXXXVII ZSOLTÁR

Emlékezés a babiloni fogságra

Babilonnak vizeinél sírton sírván
Búban ültünk, kesergettünk Sion sírján.

Ránk lehajlott a szomorú fűzfa ága,
Hegedünket függesztettük sírva rája.

Énekszóra, víg danára nógattak ott:
Hej, a Sion énekiből daloljatok!

Hogy? idegen földön az Ur énekeit?
Hogy lehetne azokat elzengeni itt!

Óh, ha rólad Jeruzsálem felejtkezem,
Feledkezzék el rólam az én jobb kezem.

Ínyemhez a nyelvem üszke leragadjon.
Hogyha nem lesz Jeruzsálem már vigaszom.

Uram, Uram, emlékezz meg az Edomról,
Mit kiáltott Jeruzsálem romlásakor!

Bőszült szavuk felszállott a magas égig:
Duljátok csak, duljátok fel ma fenékig!

Babilonnak lánya, óh te elveszendő,
Babilonnak lánya, légy te hulla, meddő:

Áldott legyen, ki megfizet gaztettedért,
Mint te nékünk, ád tenéked érette bért,

Áldott legyen, ki megragad s vágja szived
Ki sziklához paskolja a kisdedidet.

1910. május 16