Theodor Beza (1519-1605)

1. Élete  2. Munkássága  3. Utóhatása (Megjegyzések/Források/Irodalom 773. o.)

1.Élete

Theodor Beza, aki elsősorban teológus és lelkész volt, de exegéta, igazgató, jogász, humanista, nyelvtudós, drámaszerző, költő és ügyes diplomata is, a burgundiai Vézelay-ben született 1519. június 24-én. Kilencéves fiúként Orléansba ment Melchior Volmar humanista házába, aki átvette további nevelését. Amikor Volmar 1535-ben elhagyta a bizonytalanná vált francia földet és Bourges-ból, ahol Bezaval 1530. óta éltek Tübingenbe költözött át, Beza apja kívánságára visszatért Orléansba, hogy ott jogi végzettséget szerezzen. Szívében azonban egy a Jean Dampierre költő köré gyűlt fiatal humanisták köréhez tartozott. Ott kezdte el írni azokat a verseit, melyeket később Poemata címen gyűjtött össze (Gardy 1-17). 1539-es doktorrá avatása után Beza, aki néhány javadalom által anyagilag független volt, elnyerte apja engedélyét, hogy Párizsba mehessen, és ott egészen humanista tanulmányoknak szentelhesse magát.

Beza párizsi életét nyugodtnak és gondtalannak írja le, azonban nem kísértésmentesnek. Egyik Volmarhoz címzett levelében (T.T. l, Biii) bevallja, hogy megnősült, “hogy ne vegyenek erőt rajta szégyenteljes vágyak”, mindezt azonban titokban, mert el akarta kerülni a botrányt, és pénzforrásait sem akarta elveszíteni. Azonban ünnepélyesen megfogadta, hogy házasságát majd “Isten templomában” az egész világ előtt szentesíti. Ezután saját maga bevallja hosszú habozását, mielőtt követte volna azokat a reformátori meggyőződéseket, melyek Volmar házában Volmar példája, valamint Heinrich → Bullinger De origine eroris in Divorum ac simudachrorum cultu (Basel 1529) értekezése révén oltódtak belé. És valóban egy súlyos megbetegedés kellett ahhoz, hogy határozatlanságának véget vessen. Miután felgyógyult, Beza feleségével Claudine Denosse-szal Genfbe utazott, ahol 1548. október 23-án érkezett meg. Azonban Franciaország nem engedte olyan egyszerűen elmenni. 1549. április 3-án a párizsi parlament száműzte, és javait konfiskálta; május 31-én testét in effigie a Place Maubert-en elégették. A száműzetési dekrétumot csak 1564-ben oldották fel.
Beza először nem Genfben, hanem Lausanne-ban lelt menedékre. Ott tíz évig a görög nyelv professzora volt az akadémián, amelyet 1552-től 1554-ig rektorként szolgált. Ezenkívül francia menekülttársainak a Római levélről adott elő, és számos, különböző stílusú és tartalmú írást szerzett, köztük humanista és polémikus értekezéseket valamint a népi nyelven írt Abraham sacrifiant színdarabot (Gardy 18-32; újabb kiadás Genf 1967), amelynek a francia dráma fejlődésében van jelentősége . Az előszó a művészet és a retorika vallás számára betöltött funkcióját taglalja, egy olyan témát, amely őt egész életében foglalkoztatta. Ugyanabban az időben kezdett el Clément Marot zsoltárfordításainak befejezésén, valamint saját, kommentált Újtestámentum-fordításán dolgozni . Bár a berni szenátus 1554-ben elrendelte, hogy a predestináció vitatott kérdéséről hallgatni kell, Beza 1555-ben titokban nyomdába adta a Tabula praedestinationis-t (1556-ban angolra fordították), amellyel → Kálvin oldalára állt. Beza és Kálvin 1558-ban közösen publikálták a De la prédestination contre Castellion-t, a rákövetkező évben pedig a Reponse de Calvin et de Beze aux calomnies-t (Gardy 55-58). Szintén 1558-ban írta Beza a Confession de la foy chrestienne-t (1559-ben nyomtatták ki Genfben ). A rövid mű Beza teológiájának a legjobb összefoglalása maradt. Az 1560-as latin kiadás után változatlanul hagyta, a Poematával és az Annotationes-szel ellentétben, amelyeket minden egyes új kiadásnál gondosan revideált.
Az ugyanebből az időszakból származó, Bullingerhez írt levelekben Beza kinyilvánítja az aggodalmát Erzsébet hercegnő (→ angliai I. Erzsébet) Tudor Mária alatti sorsa iránt, sőt, még egy svájci-angol-francia szövetséget is javasol a császár és a pápa ellen. Beza ahhoz, hogy a protestáns fejedelmeket megnyerje az egyre jobban fenyegetett francia reformátusok védelmére, megkezdte hosszú diplomáciai karrierjét. 1557-ben Guillaume Farellel Göppingenbe utazott, ahol a württembergi herceg teológusainak, köztük Jakob Andreasnak kellett, hogy beszéljenek és válaszoljanak az Úrvacsorával kapcsolatos református tanításról. Az, hogy Krisztus jelenlétével kapcsolatban a szubsztancia szót használta, felháborította Bullingert, aki csak akkor nyugodott meg, amikor Kálvin és Beza levélben megígérte, hogy Beza a jövőben óvatosabban fogalmaz. Időközben Beza polémikus tevékenysége egyre növekvő ellenérzésre lelt Bernben. Pierre Viret-vel együtt nemcsak a berni tanítást kritizálta, hanem az egyházi fegyelem laza kezelését is. 1558-ban Viret és mások a genfi modell alapján új alkotmányt javasoltak a lausanne-i egyháznak. Beza tanácsával ellentétben beillesztettek egy klauzulát a predestinációs prédikációról, amire Beza nemcsak elutasította az alkotmányt, hanem az aláíróit is megrótta. Beza felmondta a pozícióját és Genfbe költözött.

Beza alig egy év alatt a város lelkésze és polgára lett, és az akadémia rektora, amelyet 1559-ben az ő székfoglalójával nyitottak meg és amely hamarosan meg is telt. Beza Kálvinnal felváltva tartotta a teológia-kurzust, 3-3 előadást minden második héten. Amikor Joachim Westphal élénk támadást indított Kálvin Úrvacsora-tanítása ellen, Beza a védelmében hosszú írással válaszolt, amely az első teológiai értekezése volt ebben a témában, és amelyet azzal a békítő fordulattal zárt, hogy egy német-svájci kollokvium talán eloszlathatná a nézeteltéréseket (Gardy 59f). Tilemann → Heßhusen még élesebb hangnemben válaszolt, és Beza ezúttal a KREOPHAGIA sive Cyclops-ban a legbőszebb szatirikumot alkalmazta. A vég nélküli vitához, amely így beindult, a hozzászólásait több franciaországi utazása közepette fogalmazta meg, ahol is még mindig proskripciós listán volt.

1560 és 1563 között Beza a franciaországi református egyház teológusaként tevékenykedett, és annak politikai vezetői tanácsadójaként a vallásháborúk kitörésekor (→ hugenották). 1560-ban Navarrai és Condéi Antalnál (?) tartózkodott Néracban, és ott három hónapon keresztül nyilvánosan prédikálhatott, amíg Navarrai és Condéi II. Ferenc az udvarba parancsolta. Beza rejtekutakon keresztül visszatért Genfbe. Azonban hamarosan ismét francia földre kellett lépnie, és 1561-ben a Medici Katalin által összehívott Poissy-i kollokviumon (→ reformációs beszélgetések) a reformált egyházak álláspontját kellett képviselnie. Szabad oltalom alatt érkezett augusztus 22-én Párizsba. Már a rákövetkező napokban Coligny és Condé előtt prédikált, tárgyalást folytatott Bourbon, Chatillon és Lorraine (Lotharingia?) bíborosaival, és fogadta IX. Károly és Katalin. A hivatalos vállási beszélgetés 1561. szeptember 9-én kezdődött. Beza beszédét, a francia reformált egyházak szellemének és tanításának manifesztumát sebesen lefordították és sok helyen utánnyomták (Gardy 85-102). Mindenesetre amikor Beza kinyilatkoztatta, hogy az Úrvacsorában “Krisztus teste és vére a kenyértől és a bortól olyan messze van, mint amilyen magasan az ég emelkedik a föld fölé”, hangos “Blasphemavit!” közbekiabálásokkal szakították meg. Katalin azonban mozdulatlanul ülve maradt, a tumultus pedig ismét lecsillapodott, így Beza be tudta fejezni az előadását. Utána bemutatta Katalinnak a Confession de foy des Eglises reformées de France-t, amelyet az 1559-es párizsi szinóduson fogadtak el. A katolikus és református teológusok közötti kiegyezésre irányuló erőfeszítések kudarcot vallottak, és háború fenyegetett. Katalin 1562 februárjáig Párizsban tartotta Bezát. A saját akarata ellenére a franciaországi egyházak Kálvinhoz fordultak, hogy egy ideig még hagyja az országban Bezát. Az 1562-es vassy-i vérfürdőig ő ugyanis még abban reménykedett, hogy Katalin megakadályozhatja a háborút, egyúttal valamennyi szabadságot adhatna a reformátusoknak; ezért türelemre intette a nyugtalan hugenottákat. Vassy azonban háborút jelentett. Amikor Coligny és Condé csapatokat toboroztak Orléans-ban, Beza volt a pénzügyminiszterük, a tanácsadójuk és a pamfletírójuk. A következő év márciusában Condé fogságba esett, és aláírta az amboise-i békét. Sem Coligny, sem Beza nem tudták elfogadni a feltételeket, de legalább nem állt semmi Beza genfi visszatérésének az útjában.

Beza 1563. május 5-én ismét Genfbe érkezett. Lelkészi és akadémiai feledatai mellett irodalmi polémiába keveredett Castellióval és Francois Baudouinnal (Gardy 102-104). A feladatai megkétszereződtek, amikor Kálvin komplikált betegség miatt ágynak esett. Még Kálvin életében megválasztották Bezát Kálvin utódaként a genfi lelkipásztorok moderátorának, s ő ezt a tisztséget évenkénti újraválasztással 1580-ig töltötte be. Amikor Kálvin 1564. május 28-án meghalt, Beza volt az, aki lecsukta a szemét.

Szintén Beza írta az első Vita Calvini-t (Gardy 104-126). A genfi Registres tanúsítja, hogy a következő 41 évben elentős befolyást gyakorolt a város polgári és egyházi ügyeire, nem autokratikus hatalomgyakorlás, hanem bölcs és mindenhol megbecsült tanácsa révén. Gyakran az akadémiában is Beza szava volt a döntő, így például a jog (1560) és az orvostudomány (1567) professzorának kinevezésekor, mindenekelőtt azonban teológiai kérdésekben.
Az 1566-os évben a pfalzi református egyházak feszült helyzete az augsburgi birodalmi gyűlésen érte el a tetőfokát (→ a reformáció időszakának birodalmi gyűlése), amelynek nemzetközi visszhangja volt. Attól lehetett tartani, hogy II. Miksa császár a lutheri teológusok és fejedelmek nyomására száműzi a “kálvinistákat”. Beza és Bullinger írtak az angliai, skóciai, lengyelországi, magyarországi, franciaországi és németalföldi református vezetőknek, és arra kérték őket, hogy egységük és igazhitűségük bizonyítására fogadják el Bullinger Confession-ját, amely aztán a Confessio Helvetica Posterior lett. Közben Beza szoros kapcsolatot ápolt a franciaországi egyházakkal. 1568-an egy új ediktumban betiltották a református istentiszteleteket, a francia menekültek pedig csapatostul özönlöttek Németországba és Svájcba. 1570-ben ismét bizonytalan békére került sor, a La Rochelle-i szinódus pedig a következő évben elöljárójának választotta meg Bezát. Ennek alkalmával Beza, aki hosszú évek óta levelezett Jeanne d’Alberet-vel a fiatal herceg neveléséről, először találkozott Navarrai Henrikkel, aki hamarosan frigyre akart lépni Valois Margittal.

Az 1572-es év az ígéretes kezdet után a Szent Bertalan-éjszaka vérfürdőjével tragikusan végződött. Ismét ezrek menekültek Franciaországból. Csak Nimes 20000 refugié-t akart Genfben elszállásolni. Azért, hogy a menekültek ne fogyjanak ki minden tartalékból, Beza megpróbálta a IX. Károllyal folytatott tárgyalásokon elérni, hogy ismét visszatérhessenek haza, likvidálhassák vagyonukat és így biztosíthassák a megélhetésüket a száműzetésben. Ezeknek a felkavaró eseményeknek az eredménye volt a Du droit de magistrats című írás, amely azonban politikai robbantó ereje miatt nem jelenhetett meg Genfben, és csak 1574-ben adták ki névtelenül, fordításban. Az a gondolat, hogy a királyok a hivatalukat eredetileg Istentől kapták a nép választása révén, és hogy így a nép megdöntheti a zsarnokot, nem volt új 1574-ben, azonban feledésbe merült, és forradalminak számított. Beza ezáltal eltávolodott, mégha nem is egyedül, a korabeli politikai elmélettől. A következő két és fél évtizedben a francia vezetők újra és újra kérték Beza tanácsát, a fiatal Condétól IV. Henrik utolsó, 1600-as, tiszteletteljes látogatásáig.

Beza 1570-ben és 1576-ban publikálta a Quaestiones et Responsiones I. és II. részét. Ezek a Confessionnal együtt teológiájának a legtisztább megnyilatkozása. 1577. után a lutheránus teológusok és fejedelmek azirányú törekvései, hogy a református lelkészeket a →konkordiás formulára (?) kötelezzék, újabb konfliktusokat szültek. Beza irányítása alatt Jean Francois Salvard összeállította a franciaországi, skóciai, belgiumi, lengyelországi és svájci református egyházak hitvallásait a Harmonia Confessionum-ban, amelyet 1581-ben nyomtattak ki Genfben. Beza a teológiai értekezéseit és leveleit is összegyujtötte és három kötetben kiadta 1570-ben, 1573-ban és 1582-ben. Az utolsó kötet tartalmaza t.k. az ugyanazon évből származó De praedestinationis doctrina című értekezést. Felügyelte a Histoire écclesiastique de égkises réformées au royaume de France (Genf, 1580: Gardy 222) kiadását is. A Montbéliartd-rak való kollokviumban (Gardy 197-199) Beza és Jakob Andreae másodszor álltak szemben egymással. A vita az Úrvacsora kérdésével kezdődött, azonban hamar világossá vált, hogy annak a központi kérdését, Krisztus jelenlétének formáját csak alapvető krisztológiai különbségekkel összefüggésben lehet kifejteni. A Frigyes palotagróf meghívásában megjelölt keretekkel ellentétben a predestinációt szintén bevonták a vitába, miként a keresztséget és az orgonák és képek templomi használatát. Csak az utolsó résszel kapcsolatban jutottak egyezségre, és a beszélgetés a lutheránusok és reformátusok közötti áthidalhatatlan ellentéttel végződött.

1586 és 1593 között Beza négy prédikációs sorozatot tartott, amelyeket összegyujtöttek és kiadtak (Gardy 193-210): a Énekek énekéről (1586), a Prédikátor könyvéről (1587), a szenvedéstörténetről (1592) és a feltámadásról (1593). 1595-ben csökkentette az előadásokat, azonban csak négy évvel később hagyta abba teljesen. Már 80 éves volt, és pénzügyileg jelentősen megszorulva. 1597-ben eladta a könyvtárát, köztük sok Kálvin hagyatékából származó könyvet Zastrizell grófnak (ld. Corr. 1, Bevezetés)). Az utolsó munkája élete legterjedelmesebb vállalkozósa volt: 1598-ban adta ki Újtestámentum-fordítását jegyzetekkel 5., utolsó kiadásban. Élete végén egyre inkább az ágyhoz volt kötve, és 1605. október 13-án halt meg Genfben, békességben.

2. Munkássága

Beza negyven éven keresztül minden erejét a genfi egyház és a Genfre példaképként tekintő református egyházak megtartásának és megerősítésének szentelte. A teológiája a vitából nőtt ki. A korai bibliakommentárjai polémikus problémákat tükröznek; élete későbbi szakaszaiban azonban, mindenekelőtt az újtestamentumi Annotationes legutolsó kiadásaiban a korai kiadásokban lévő sok tendenciózus megjegyzését helyesbítette. A prédikációiban a gyülekezete lelki élete iránti aggodalom csapódik le. Csak a humanista művei, görög grammatikái és a francia nyelvvel kapcsolatos kutatásai (Gardy 41-44. 136 o.-tól, 188. o.-tól) álltak a napi vitákon túl. Beza a gyakorlati életben méltán örvendett hírnévnek, mint egyházi ember és diplomata.

Egy évtized óta azonban a Beza-kutatás a teológiájára koncentrál. Az a szemlélet immár a múlté, hogy Beza csupán Kálvin tanítását ismételte meg. A munkáját jelenleg a XVII. századi kálvinista ortodoxia úttörőjeként kritizálják. Ezért Beza teológiájának a most következő bemutatásakor tárgyalni kell a Kálvinhoz való viszonyát is.

Beza két írásában, amelyek egyfajta rendszert dolgoznak ki, a Confession de la foy chrestienne-ben és a Quaestiones et responsiones christianae-ben a hitvallásra támaszkodó felépítést követ: Isten, Szentháromság, Krisztus, Egyház, Sákramentumok, végső dolgok. Mindegyik munkája, a Confession-tól az 1593-as De controversiis in Coena Domini-ig (Gardy 211. old-tól) a Szentlélek munkáját hangsúlyozza, aki a hit, a prédikáció és a sákramentumok által az Evangélium megértéséhez, és így a Krisztussal való közösséghez segít hozzá. Bár Beza az elején kijelenti, hogy mindent Isten akarata irányít, Isten egyúttal ennek a dekrétumnak a végrehajtásakor természetes másodlagos okokat vesz igénybe. A Teremtő egyrészt saját maga, az örök Mostban dönti el, hogy mi is fog történni, azonban a mindenható, bölcs és igazságos Isten az eleve elrendelésébe bevonja minden teremtmény természetes cselekvési módját (Conf.)),V; III,V; Q.R.678). Így Isten cselekvése alatt az értelem és az akarat a Szentlélek eszközévé lehetnek. Isten kegyelme nélkül a gondolkodás és az akarás elátkoznivaló; mert még ha Isten az embert jónak is teremtette, mégiscsak ingatagon jónak alkotta. Ezért az eredendő bűn, bár szükségszerű volt, mert eleve el volt rendelve, egyúttal azonban szabad is volt, mert saját cselekedet által, kényszer nélkül követték el (Q.R. 680. old-tól). Ugyanez érvényes minden ezutáni bűnre. Hogy hogyan lehet egymással összeegyeztetni az Isten akaratából meghatározott szükségszerűséget és az akarat természete által meghatározott önálló cselekvést, az csak a szükségesség és a kényszer közötti különbségből értheto. Így szükségszerű volt, hogy Krisztus meghaljon értünk, és mégis önként választotta a keresztet (Conf, III, XIV; Q.R. 665. old-tól).

Isten ahhoz, hogy a kiválasztottakat elszakítsa az eredendő bűn általi romlásból, Krisztust rendelte egyedüli közvetítőnek (Conf, III, XVII). Krisztusnak a kiválasztottak számára való közvetítésének ilyetén kiemelésével Beza egyetért Kálvin Jn. 17,3-hoz írt kommentárjával (CR 75,377). Később azonban, amikor az →ubikvitásról (?) való württembergi tanítás a lutheránusokkal való viták középpontjába került, Beza enyhítette a kálvinista teológia szigorúan funkcionális irányultságát (→ Jézus Krisztus). Amíg Kálvin Krisztusban nem mást, mint közvetítőt látott, az emberi és isteni természetből álló egységes Személyt, addig Beza 1568-ban a személytelen emberi természetnek az Ige személyébe való bemenetéről beszélt (I.I.))),310). Ez a dogmatikai lépés Beza azon alapvető meggyőződéséből adódott, hogy a két természetet, bár személyben egysültek, nem szabad egymással elvegyíteni, hogy a tulajdonságai Krisztus személyéhez tartoznak, azonban nem lehet őket egyik természetről a másikra átvinni, amint azt a lutheránusok tanították. Ezért lehet azt mondani, hogy Isten meghalt, azt azonban nem, hogy az Istenség meghalt. Lehet mondani, hogy ez az ember Isten, azt azonban nem, hogy ez az emberség Istenség, vagy a véges emberi természet végtelen attribútumokat vehet fel, mint a mindenhatóság, a mindentudóság és a mindenütt való jelenlét. Ezek az attribútumok azonban megilletik a Christus totus-t, az Istenembert. Mivel a két természet tulajdonságai közötti különbségtételhez ragaszkodván a lutheránusok a nesztorianizmus (→Nestorius) vádjával illették, Beza kényszerítve érezte magát, hogy a két természet közötti különbséget a középkori enhypostasia fogalmaival magyarázza(ld. Raitt, Person és Kikkel 211).

Bezánál, miként Kálvinnál is, a Szentlélek az ember számára Krisztus Lelkeként ismeretes, s ezt a kijelentést éppúgy kétértelműen hagyják, amint az az Újtestamentumban is van. Azonban nehogy modalizmussal vádolják őket, mindketten gondosan ügyeltek arra, hogy a Szentlelket Istenként, a Szentháromság harmadik Személyeként jelöljék meg. Beza aláhúzza a Szentléleknek, a menybemenetel után küldött szószólónak, mint olyan erőnek a tevékenységét, aki által Krisztus megigazítást és gyógyítást visz végbe. Ezen a ponton a másodlagos okok is súlyosak lesznek. A három személy istensége a prima causa; Krisztus embersége secunda causa vagy elsődleges eszköz a kiválasztásban, a megtestesülésben és később a sákramentumokban (Ad acta Colloquii Montisbelgardensis Tubingae edita, T. Bezae Responsio, Genf 1587, 159. old-tól; Conf IV,IV).A hit a második secunda causa, amelyet Isten teremtett és a kiválaszottaknak adományozott, vagyis mindazoknak, akiket Isten öröktől fogva az elesett emberi nemből való kiválásra kijelölt és visszavonhatatlanul Krisztusnak átadott, akiben ők megmenekülnek (Conf. IV, IV. XXI. XXX). A hit adománya által a kiválasztott képes lesz arra, hogy Isten Igéjét hatékonyan hallgassa és a sákramentumban fogadja. A megszentelődést meg kell különböztetni a megigazulástól, de nem elválasztani. A Szentlélek a hívőket az Ige és a Sákramentumok által egyre inkább egyesíti Krisztussal. Megmutatja a hívőknek a jó műveket, és arra ösztönzi a hívőket, hogy ezeket cselekedjék, amennyiben az engedelmesség eme adományához a nagyobb mennyei boldogság jutalmát kapcsolja a Krisztussal való bensőséges közösség által (Q.R. 674. old-tól).

A prédikálás a hitnek alárendelt eszköz, amelyet a Szentlélek arra használ, hogy hitet hozzon létre. Hitet úgy kap az ember, hogy a fülével hallja az Evangéliumot, úgy, hogy egyúttal a “szív fülével” hallani (Sermons sur l’histoire de la Résurrection de Nostre Seigneur Jesus Christ, Genf, 1593, Előszó) és a saját személyre alkalmazni lehessen. Hasonlóképpen a Sákramentumok a Szentlélek eszközei, aki a kiválasztottban megvalósítja az ígéretet, amelynek a látható jelei a sákramentumok. Így az Úrvacsoránál a Szentlélek, aki a hit által a szív száját arra készíti elő, hogy az önmagát és minden jócselekedetét a szellemi elfogyasztásra felkínáló Krisztust befogadja. Ez nem következik be az értelem használata nélkül, mivel a sákramentumokban megjelenített analógiákat csak a hittel teli intelligencia fogja fel. Az analógiák a keresztségben a mosás és az újjászületés. Ami az Úrvacsoráan szimbolizálódik és hozzáférhetővé válik, az a keresztre feszített és feltámadott Krisztus, aki önmagát a lélek eledeleként felkínálja. Mivel azonban Krisztus Teste felment a mennybe, a Szentlélek a Hit által felemeli a lelket a mennybe, ahol misztikus nászban Krisztushoz kapcsolódik és önmaga bevetése (?) után Krisztus Testét és Vérét élvezi.

Beza, hogy Kálvinnak a Krisztus Úrvacsorában való valódi jelenlétéről szóló tanítására támaszkodjék, a szubsztancia fogalmát egy másik arisztotelészi kategóriával helyettesíti, mégpedig a kapcsolattal, amely jobban illeszkedik a metonímiáról, vagyis a fizikai jelnek a spirituális valóság megértéséhez való eszközként való alkalmazásáról szóló református Úrvacsora-tanításhoz. (Q.r. pars altera 335: 49;< Raitt, Eucharistic Theology 62). A keresztség által az ember felvétetik és hit közösségébe és bebocsátást nyer az Úr asztalához. Mindkét sákramentum a Krisztussal való szorosabb egyesülést serkenti, így az ember “csont a csontjából és hús a húsából” (Q.r. pars altera 336:59). A víz, a kenyér és a bor elemei szubsztanciálisan ugyanazok maradnak, azonban liturgikus használatuk által Krisztus jelenlétének sákramentumaivá alakulnak át. Természetüktől fogva a testi életet táplálják, az analógia és a Szentlélek ereje által pedig a szellemi életet. Eszközök lesznek, amelyek által Krisztus önmagát valóságosan flekínálja és a hitben valóságosan be lehet fogadni.

Kálvin és Beza keresztségről való tanítása az Úrvacsoráról való felfogásuknak felel meg. Azonban ez a dogmatikus konzisztencia ellentétbe hozza őket az eddigi hagyománnyal. Mivel a →kiválasztás tökéletesen szabad adomány, semmilyen ceremóniával nem lehet előidézni. A keresztség így csak azt bizonyíthatja a gyülekezetnek, hogy a gyermek “valószínűleg” ki van választva . Csak a későbbi életben ismerhető fel, hogy az újjászületés és az Isten gyermekeként való adopció megtörtént-e, amikor az Ige befogadtatik és a hit adománya értelmet ajándékoz, így az ember az ő megváltó erejét saját magára alkalmazni tudja. Ebből az okból Kálvin és Beza tagadják a gyermekkeresztség abszolút szükségességét. A bábák általi szükségkeresztséget a hivatalos lelkészségnek fenntartott hivatal ocsmány és blaszfémikus bitorlásaként elvetik (CR 39,625; Q.R. pars altera 347: 140. old-tól). A kiválasztottságról való tanítás, úgy tűnik, ezek alapján a sákramentumokat adiaphorának értékeli le. Azonban ez nem áll fenn, mivel az a dekrétum Beza szerint éppenhogy azt implikálja, hogy az másodlagos okok által valósul meg. Ezért a szokásos Istennek tetsző élet megköveteli az Egyházba való betagozódást a keresztség által, a prédikált Ige hallgatását és annak eredményeként a hit adományához való felnövést, az Úrvacsora vételét és a parancsok szerint való cselekvést. Ezen eszközök által egyre inkább meghal a régi ember, míg az új ember egyre inkább Krisztusban, a megszentelődésben él.

A szétválás nélküli megkülönböztetés elve adja Kálvin és Beza teológiájának egységét. Ez áll a communicatio idiomatumról a lutheránusokkal folytatott vita előterében, és nagy nyereséggel felvették a sákramentumokról való tanításba (pl. Krisztus adományai és jócselekedetei megkülönböztethetőek, de szétválaszthatatlanok, ezért hatékonyak az ótestamentumi sákramentumok). Ez alapelv a predestinációra vonatkozólag is. Amint a nap és a sugarai szétválaszthatatlanok, de megkülönböztetendők, így a kiválasztás és annak végrehajtásának dekrétuma is. Isten úgy dönt, hogy minden rasszból és nemzetből egyesek megmeneküljenek - ebben az értelemben értik Kálvin és Beza Isten egyetemes megmentési akaratát (Q.R. 684). Ennek a dekrétumnak a végrehajtása annak bizonyos férfiakra és nőkre való történelmi alkalmazásával történik. A kiválasztottak közül az első Krisztus embersége, és csak a vele való egyesülésben valósul meg a dekrétum. Az Istenemberben minden kiválasztott összegyűjttetik és az Atyának bemutattatik. A döntés örök; a megvalósítása a mi érzékelésünk a megvalósításáról a történelemben. (?) Az elvettetés megértéséhez is szükség van a dekrétum és annak végrehajtása közötti különbségtételre. Az aktuális kivetettség a kivetett öntevékeny gonosz szándékából fakad. Ezért szükséges volt, hogy Pilátus kiszolgáltassa Krisztust a hóhéroknak, azonban saját választása és szándéka szerint cselekedett. Ebből a gonoszságból aztán Isten a megváltás jóságát alkotta Krisztus szenvedésében, halálában és feltámadásában (De praedestinationis doctrina 406. 348-440; Q.R. 678. old-tól).

Az →Egyház az az út, amelyen az Ige és a Sákramentumok eljutnak a hívőkhöz. A hívők csoportjából azok kapnak meghívást, akik a négy hivatal közül egyben vagy többen kell, hogy szolgálják az Egyházat: diakónusokként, akik a szegények ápolásáért felelősek, presbiterekként, akik a lelkészekkel együtt az egyház vezetését gyakorolják és az egyházi fegyelem felett őrködnek, lelkipásztorokként, akik prédikálnak és a sákramentumokat kezelik, és tanítókként, akik az Igét magyarázzák és fiatal férfiakat képeznek a lelkipásztori hivatalra. Beza tartott a fölérendelt püspöktől, mivel az Krisztust, mint Egyházának egyedüli fejét elűzheti. Azt kívánta, hogy a compagnie des pasteurs moderátorát válasszák meg hivatalába, először évente, majd 1580-tól hétről hétre. Azonban mivel az Írás nem tiltotta meg az episzkopátust, ott, ahol az Egyház békéje miatt szükség volt rá, emberi intézményként megengedhető volt - például Angliában.

Bezának a bibliatudomány terén végzett teljesítményéből mindenekelőtt Újtestamentumának öt kiadását valamint az 1588-as Genfi Biblia (bibliafordítások) előkészítésében való segítségét kell megemlíteni, amelyhez az előszót is irányította (Geisendorf 68-74; Registres V, 337-351). A görög szöveg elkészítésekor Beza számos görög kéziratot értékelt ki, amelyek közül kettőt a vallásháborúk során ő fedezett újra fel: a görög-latin Codex Bezae Cantabrigiensis-t (1581-ben elküldte Lord Burleigh-nek), és a Codex Claramontanus-t, továbbá a Peschittát és egy arab változatot. Valószínűleg a Biblia King James-változatát is az ő munkái befolyásolták . A görög szöveg általa készített latin fordítását is gyakran utánnyomták, legutoljára 1954-ben Belfastban.

Bezának a keresztyén mindennapi élet iránti érdeklődése világosan látható a Correspondance-ából és a Registres-ből. Házassági problémák, házasságtörési esetek, nem méltó viselkedés vasárnap, ruházkodás, stb. - mindez komoly érdeklődésre lelt nála. Gyakran voltak nézeteltérések a Tanács és a Lelkészség között a bírói ítéletek kérdésében, mindenekelőtt az olyan genfi polgárokra szabott megfelelő büntetésről, akik egyházi és világi törvényeket hágtak át (a Registres IV számos bejegyzése utal erre a feszültségre). Beza nemcsak genfi napi problémákkal foglalatoskodott. A Bullingernek és később Rudolf Gwalthernek Zürichbe írt levelei egy nemzetközi újsághoz hasonlatosak, amelyet a reformátusok szemszögéből írtak. Ezek a jelentések Beza lengyelországi, magyarországi, hollandiai, skóciai, angliai, németországi és franciaországi kiterjedt levelezésén alapulnak.

3. Utóhatása

Az újabb tudomány nem egységes Beza életének és művének hatását illetően. Itt két, egymással rokon pontról van szó: a predestinációs tanításáról és annak a teológiája fejlődésére gyakorolt hatásáról és az ortodox skolasztika kialakulásához való hozzájárulásáról. Az RE-ben (2,677-686) Heppe és Choisy a teológus Bezának csak rövid bekezdést szenteltek. Ebben arra a megállapításra szorítkoztak, hogy Beza, mint Kálvin “alter egó”-ja a teológiáját szintén a predestinációs tanításból építette fel, és ennek megerősítésére a Tabula praedestinationis-t hozták fel. Minél inkább ráirányult a figyelem Kálvin gondolkodásának bibliai és humanista krisztológiai erejére, annál inkább szembeötlött Kálvin és a XVII. sz. ortodoxiája közötti különbség kérdése. Beza azoknak a céltáblája lett, akik a bűnöst keresték. Ennek az álláspontnak az alátámasztására súlyos érveket hoz fel E. Bizer, aki rámutat Beza azon igyekezetére, hogy Kálvin tanítását értelmi eszközökkel “bizonyítsa”, és krisztológiájának a predestinációs tanítástól való függésére. Fejtegetéseit a racionalizmusnak a teológia történetében való jelentőségéről folytatott vita kontextusába helyezte, amelyet E. A. G. Tholuck kezdett, és E. Troeltsch, P. Aryard, Paul Wernle és K. Barth folytatott. Míg mindezek a szerzők a racionalizmus kezdetét a felvilágosodásban látták, H. E. Weber a gyökereit már a XVI. században látta. Bizer Weberhez csatlakozik, azzal a tézissel, hogy Beza, Ursinus, Lambert Daneau és Zanchi vezették be a XVIII. sz. teljesen kifejlett racionalizmusához vezető átmenetet. Ennek a keretében a tanítványa, W. Kickel a Beza teológiájában, filozófiájában és politikájában lévő, értelem és kinyilatkoztatás közötti kapcsolatot vette alapos vizsgálat alá (a Beza teológiájáról szóló első monográfia). Kickel szerint, aki az általános véleményt meghatározza, Beza teológiai írásai, a Kálvinhoz való szoros közelsége miatt semmi újat nem nyújtanak, ezért voltak az ok egészen a XX. sz. 60-as éveiig elhanyagolva. Könyvének az a lényege, Beza, azáltal, hogy bevezette Arisztotelészt a genfi teológiába, a közbülső láncszemet alkotja Kálvin és a XVII. sz. református ortodoxiája között. Ezt a kijelentést 1970-ben O. Fatio megtámadta egy recenzióban (), szintúgy Raitt, T. Maruyama és legalábbis kétségbe vonta J. S. Bray. Fationak azáltal emelte a legsúlyosabb kifogást, hogy rámutatott Arisztotelésznek a XVI. sz. során a protestáns egyetemeken való továbbalkalmazására, amelynek Kickel túl kevés jelentőséget tulajdonított. Raitt (Eucharistic Theology) közeledett a Beza Úrvacsora-tanításának vizsgálatával közelített a problémához, és arra a következtetésre jutott, hogy bár Beza Kálvinnál nagyobb mértékben használt definíciókat és különbségtételeket, mégis messze van egy Johannes Wolleb vagy Francois Turrettini skolasztikus formájától. Maruyama utánajárt Bezának a református egyház megreformálására irányuló erőfeszítéseinek, amelyet Kálvin szellemében akart megtartani; ezt a célt szolgálta az “igaz tanítás”-hoz való ragaszkodása. Bray Bizer, Kickel és J. Dnatine szemére veti, hogy “túlhangsúlyozták Beza teológiájában a skolasztikus elemet és annak a biblikus elemeit alábecsülték” (Doctrine 142). A legújabb időben szükségét érzik annak, hogy tisztázzák, mit jelent a XVI. századi skolasztika. Így B. G. Armstrong a logika és a szillogizmusok asználatát a skolasztika jellemzői közé sorolja (32), míg Kálvin és Beza számára a logika egyszerűen az értelem munkamódszerének az elemzése volt. A logika ennek következtében a számukra gondolkodási eszköznek számított, amely a filozófusoknak és a teológusoknak egyaránt a rendelkezésére áll (Raitt, Person of the Mediator) - olyan felfogás, amelyet a XVI. században sokan osztottak. A mai kutatás, hogy jobban eljusson a református teológia fejlődésének megértésére, Beza kortársaihoz fordul, mindenekelőtt Petrus Martyrhoz, Zanchihoz és Daneauhoz.
Beza egyértelmű sikerét abban lehet látni, hogy a francia nyelvű református egyházak az ő sokéves irányításának köszönhetően hűek maradtak a Kálvin által mutatott irányhoz, pl. La Rochelle Confession-jában (1572). Beza Bullingerrel együtt megalapította a református gyülekezetek nemzetközi unióját, amely a Confessio Helvetica posteriorban találta meg a kifejeződését. Az 1581-es Harmonia confessionum nemcsak a nemzeti egyházak lényegi egységét húzza alá, hanem a nagyobb református közösség jellemzőjére is rámutat: az egységen belüli sokszínűség iránti toleranciára.

Végül a teológus Bezára irányuló modern kutatások ösztönzésül hatnak, hogy kitöltsék a reformáció nagy tanítóinak és a XVII. századi ortodox skolasztika közötti időszak többi hiányosságait.

(Németből fordították: Keresztlányom és férje, Wágnerné Szántó Nóémi és Wágner Péter tolmács, nyelvész stb)