Jer, áldott vendég!

Adventi vasárnapokon énekelhetjük csupán Szoboszló neves lelkészének, Lukács Istvánnak (1772–1842) az énekét. Egyetlen strófáját örökölte 1948-as énekeskönyvünk Délvidék énekeskönyvéből (Szabadka, 1939). Ma már igen keveset éneklő gyülekezeteink (vagy lelkészeink?) ezt az egyet is sokallják, a 39. zsoltárt is elhagyták. Nem ritka, hogy sem ez, sem más adventi énekünk nem hangzik el egyik adventi vasárnapon sem, annak ellenére, hogy még mindig vannak, akik ünnepen régi éneket óhajtanak, a régi énekeskönyvből.

A teljes ének az 1806-os (Benedek Mihály püspök szerkesztette) énekeskönyvbe készült. Ma már ismeretlen, noha értékes. Ez az énekeskönyv  sem értéktelen, amelyről egyáltalán nem esett szó szakirodalmunkban, holott az évszám és évforduló miatt illett volna foglalkoznunk vele ebben az évben.

1. Szent Isten, megáll amit te mondasz,

Nincs változás útaidban,

Ígéretidben híven megmaradsz,

Hűség látszik munkáidban,

Amit egyszer rendeltél, megteszed,

Szándékod vissza nem veszed.

2.         Első szüléinknek eseteken

Megindult kegyelmességed,

Segíteni kívánván ezeken:

Azt végezte bölcsességed,

Hogy Isten fia testet felvégyen;

S érettünk eleget tégyen.

3.         Az emberi testet fel is vette:

Ó, mondhatatlan szeretet!

Ki a magas egeknek felette

Él dicsőséges életet:

Az emberi nemzet örömére,

Lett a bűnösök testvére.

4.         — ez ma 181. énekünk.

5.         Tisztítsad te is szent érdemeddel

Ebből a bűnnek fertelmét,

Ígéddel elménk homályát vedd el,

Világosítsad értelmét.

Adjad, hogy mi is idvezülhessünk,

Országodba bémehessünk.

* * *

Régi az advent is, meg az énekeskönyv is. Meg drága. De milyen advent, és milyen énekeskönyv? Milyen régi és milyen drága? Az újabb idők vallás-lélektani jelenségei között nagyon kínálkozik vizsgálódásra a hitvallásos és bibliás reformátusság fogalmi változásainak némelyik megnyilatkozása. Nagyszerű példát kínál erre hetilapunknak a néhány évvel ezelőtti első adventi vasárnapjára közölt vezércikkéből néhány mondat (alább idézem). A várakozás, urunk eljövetele időszaka, a megtestesülés előkészülete ma négy adventi vasárnapot számlál a mi egyházi évet rögzítő naptárunk (megszokás szerint). VII. Gergely pápa idejéhez (1073–1085) köti a hagyomány a szabályozást. Fél évezreddel korábban már kialakult a Karácsonyt megelőző böjti idő, helyenként öt vasárnapra terjedt (a nyugati keresztyénség szertartási rendje szerint; a keleti szertartásrend ebben is különbözött). Általában három rétege van az ünnepkörhöz fűződő keresztyén tartalomnak.

Elsődleges az Ige testet öltése, a Karácsony, Jézus születése, és a mi előkészületünk. A végső időkben elkövetkező, a messiási váradalmakkal kapcsolatos királyságot szintén várv várták és áhították a régiek. Még szellemibb rétege a váradalmaknak Isten kegyelmi idejének elérkezése, amely által teljes személyiségünkön uralkodik, mint teremtett és megváltott tulajdonán.

Ehhez kapcsolódva iktatott 1921-ben a Baltazár féle énekeskönyv egy adventi strófát a kezdőénekek körébe. Korábbi énekeskönyveink az ünnepkör eme pontjára hagyományos himnuszokat rendeltek. Ezeket régen az iskolások énekkara a kántorral és a lelkésszel énekelte, a refrént biztosan fújta velük a gyülekezet (a régi református szertartás a mainál sokkal ékesebb volt).   Általában nyolc adventi himnusz szólt hajdan, ezek:

1 Új világosság jelenék;

2 Áldott Izráelnek Ura (=Zakariás éneke, Lukács  1,68–79);

3 Mennyei Ige, jelenél;

4 Az Idvözítõt régenten;

5 Mindeneknek Teremtõje;

6 Csillagoknak alkotója;

7 Istentõl választott népek;

8 Jövel váltója népeknek.

Vannak adventi énekek mai énekeskönyvünkben, a 301–313. számúak „Az Ige testet öltéséről” hitvallási címmel. Köztük az itt említett első himnusz a 301. számú. Ünnepi énekek között legalább négy adventre való gyülekezeti éneket találunk még:

1 Az keresztyénségben Igaz vallás az hitben (Apostoli Hitvallás);

2 Az Atya Úr Isten Ádámot hogy teremté;

3 Küldé az Úr Isten hûséges szolgáját;

4 Mi Atyánk, Atya Isten.

Ezekből máig megmaradt énekeskönyvünkben az itt 3. számmal jelölt (310). Ezek voltak tehát a valóban régi énekek, a valóban régi énekeskönyvekben. Kéziratos énekeskönyvekben is, de 1560-tól nyomtatásban is terjedtek, egészen a 19. századig, amikor a Lukács István éneke született. Azóta egyre inkább elhagyták s újakkal helyettesítették az adventi énekeket. Idézzünk néhány elfeledett strófát.

Ily kegyelmes lőn az Atya,

Tekintvén romlott sorsunkra,

Hogy minket megszabadítna,

Fiát érettünk bocsátta.

Azért nézz reánk, Úr Isten!

Kik vakok vagyunk a bűnben;

Gerjessz Szent Lelket szívünkben,

Légyünk csendesek lelkünkben

(Zakariás éneke, 10–11. strófa)

Erősítsd bennünk hitünket,

Nyerhessük idvességünket,

Te légy minékünk épület,

Út, igazság, örök élet.

Hogy mikor eljösz ítélni,

Szívek titkát felfedezni,

A jóknak minden jót adni;

A gonoszokat büntetni:

Akkor tőled bűneinkért

Ne vess el: lám te azokért

Magas keresztfán ontál vért:

Sőt, idvezíts érdemedért.

(Mennyei Ige, jelenél, 4–6. strófa; az épület = lelki épülés; a régi magyar református imádságok, prédikációk a magas keresztfát igen gyakran említették.)

Te vagy Jákób lajtorjája,

Nálunk Atyádnak záloga,

Útunk minékünk hozzája;

Angyaloknak vígassága.

Te Igédnek ellenségét,

És hitednek ellenzőjét

Törd meg; hogy így a te néped

Áldhassa vígan szent Neved.

(Mindeneknek Teremtője, 5. és 8. strófa)

Ily nagy írgalmasságáért,

Velünk nagy jó tételéért,

Az Úr Istent szívünk szerint,

Felmagasztaljuk óránként.

Néki mind földön, mind mennyen,

Illendő tisztesség légyen;

És minden szájában zengjen,

Valaki Ő hozzá mégyen.

(Istentõl választott népek, 9–10. strófa)

A 20. század elejére igencsak módosult református ízlésünk. Régi református szertartási énekeinket divatos versekkel pótoltuk. Az éneklés igen lompos, vontatott formája is akkor lett egyedűlvaló szokás.  Sokkal gyorsabban énekeltek a korábbi református gyülekezetek, és nem lehet eleget mondanunk, hogy jóval többet.

A 20. század elején még újmódi énekeket érdekes módon ma sokan réginek tekintik, a valóban régieket meg teljesen elfeledték. A Baltazár-féle énekeskönyv csak 1921–ben jelent meg, és régesréginek számít.  A reformáció korától megjelent énekek és énekeskönyvek mintha soha nem is lettek volna. Ezért nem Huszár Gál négy évszázaddal korosabb énekeskönyve régi, hanem a két világháború közötti. Nagyapám, aki még a 19. században (a Kiegyezés után) született, azokat az énekeket és verszakokat is fejből tudta, amelyeket 1921-ben töröltek. Ő nem az 1806–ban szerkesztett, hanem a korábbi, a XVII. és XVIII. századi énekeskönyvet mondta réginek.

A régiekhez számított, és ma már nem új adventi ének a valóban régit kiszorító alkotás kezdősorát idézi címül, a Drága Adventet, a megemlített vezércikk. Nem valamelyik reformátorunk, nem Kanizsai Pálfi János vagy Diószegi Sámuel énekét, hanem egy 20. századi lelkész majd főjegyző énekét. Református jelképként ez tűnik fel a megaranyozódott emlékezetben. Az emlékezésnek ez a fajtája a gyermekkorra való visszapillantáson (azt mintegy az emberiség aranykorává minősítve) méri az örökkévalóságot és az üdvözítés történetének korunkban húzódó távlatait.  Mert az volt az igazi az időseknek, mikor még iskolások voltak. Akkor mondták ezt az éneket. Ezért drága.  Drága áron vett váltságunk az ilyen kedves emlékek közepette elhomályosul.  Könnyen kimondjuk imádságainkban is, mint töltelékszót, hogy drága.

Jézust fogadja alázatosan és hódolattal (mint valamilyen érkezésen megjelenő hivatalos tisztviselő) az ének költője, Uray Sándor. Verssorai nem mindenkor dúskáltak mondanivalóban, nem Ravasz László típusú gondolkodó volt, nem Baja Mihály szintű költő. Eszméket és költői ihletettséget hangulatos szólamokkal pótolt. Strófái töltelékszavakból és sorokból épülnek. Hozzáfüggesztette  a szent jelzőt a hódolathoz. E fogás teljes énekét áthálózza. Nem Jézus szent, hanem a hódolat, mivel a gyülekezet fogadja. Királyát. Nem a maga lelki életének  királyát, hanem Advent királyát fogadja. Az Advent így a végső idők jelképévé, elszellemiesített és időtlen csodává magasztosul. Illő, hogy lelkünk köszöntse, epedjen utána, ahogyan a zsoltáros Isten után vágyik. Az ünnep eme titokzatos megjelölése közelvalóbb, mint Isten szűnetlen s láthatatlan jelenléte. Ily ünnepért eped a lélek eme poétás gyülekezeti fennálló ének alakjában. Hajnalfényt, aranyló sugarat hintő kinyilatkoztatást vár az ünneptől a fohászkodó, amiként várták az áldott korszak beköszöntését, vagy jobb idők kezdetét a Nap-Hold-Csillagisteneket imádó természeti népek. De nem egészen ennek köszönhető a megfogalmazás, hanem inkább annak, hogy tetszett a verselő egyházi vezetőnek a  várt/sugárt rímpár — az aranysugarat, sugárzást nem sikerült másként verssorrá, költeménnyé formálnia.

Az efféle adventi váradalomról igen finoman eltalált mondatokat olvashattunk az advent első vasárnapra megjelent vezércikkben: „Szomorú valósága mai életünknek, hogy nem arra tekintünk hittel és élő reménységgel, Krisztusra, Akinek egyrészt hatalma van az igaz váradalmat beteljesíteni, másrészt ígéretei vannak számunkra.  Ez eredményezi azt, hogy a legtöbb embernek hamis váradalmai vannak... a felnövekvő kicsinyek sem Jézus Krisztusra várnak, hanem a karácsonyfára, az ajándékokra... sokójuknak a szülei sem tudnak az advent és karácsony igazi értelméről...”

A 20. század elejének újdonsűlt adventi éneke és költői igyekezete ezt az adventi kezdő éneket termette (mai fiatalok kedvéért és tanulságára egészen idézem:)

Drága Advent, köszöntünk,

Lelkünk téged epedve várt;

Hajnalfényed közöttünk

Hintsen szerte arany–sugárt;

Jövel, adventnek királya,

Népek Messiása!

Jézusunk! alázattal

Fogadunk szent hódolattal.

A 28. dícséret volt ez 1921—1948. között. Utóbb 1996-ban a III. Református Világtalálkozóra megjelent (találkozós) énekeskönyvben ismét föltűnt, 178. sorszámmal. A réginek mondott 20. századi ének meg énekeskönyv mellé illesszük hitvalló őseink valóban régi énekének néhány sorát.

Az irgalmas Úr Isten,

Mivelhogy nem kegyetlen,

Azt kiálja szűntelen:

Nincsen senki bűntelen:

Én vagyok igaz Isten:

Térjetek meg hírtelen;

Lészek irgalmas ingyen!

Ezért kűldé szent Fiát,

E világ Megváltóját,

És Megszabadítóját:

Ki megalázá magát,

Ádámnak ábrázatját

Felvevé ő állatját,

Szenvedé bűnnek kínját.

(Mi Atyánk, Atya Isten,vezérünk  5-6. versszak. Az állat a létezőt, élőlényt, és a létezés módját jelentette régen, tehát ez a sor, hogy Felvevé ő állatját = Felvevé állapotát).

Sztárai Mihály reformátorunknak ez az éneke változatlanul öröklődött századokon át, de azután az adventi gyülekezet emlékezetéből kihullott. Ilyen az ének, a régi és drága; ilyenek töltötték meg a reformáció korától az énekeskönyveket, amelyek igazán érdemlik ezt a minősítést.

Fekete Csaba